Azt gondolnák talán  ,hogy  Zselyke  születése  körüli  nehézségek véletlenek. Azt gondolnák nincs  összefüggés . Itt  el kell elmondjam, ahogy  az ágak  a  fatörzsből nőnek , pont  úgy  jön  az autizmushoz a  születés  körülményei. Ha  végeznénk  teljesen hivatalos   statisztikát, nem tudom lenne - e olyan egyáltalán  ahol probléma mentes terhesség és  szülés  után kellett  szembe nézni  ezzel a  helyzettel. Ha már  kiindulunk abból ,hogy  Zselyke  befeketedése  oxigénhiányos  állapotra  utal,  s nála a  tüdőgyulladása is , majd  az immunrendszere  eltörlése s újra generálása valószínűsíthetővé tette , hogy  lesz majd  következmény. Nincsenek  véletlen dolgok. Lélek és  test összefüggései , a test üzenete mint egy  segélykiáltás,  figyelmeztet. Ám amikor ott fekszel a kórházban , s végre  tudod ,hogy ma új nap van ! Akkor  ez már nem számít. Ma  hazamész és minden jó lesz, mert otthon leszünk. Olyankor elfejtjük , hogy a  segélykiáltás ,  az ő teste segélykiáltása  elfelejtődött. Elfelejtettük őt egy olyan külső szemmel  figyelni ,  amely  talán kellett volna, de teljesen természetellenes is.  Így senki nem okolhat sem minket  , sem mi egymást akik érintettek vagyunk. Mi a jót akarjuk  gondolni. Mi azt tanultuk a  mesékből  hogy a  jó  győz , s  ilyenformán nyilván valóan  legyőztük azt a  szörnyeteget , mi szülők és ő mint életharcos . Most már kész  a feladat! Elvégeztük.  S  való igaz  nem is lehet, nem tudod  ezt akkor másként gondolni, de  így utólag most már  tudom és  hangosan  kiáltanék fel önmagamnak és másoknak ahol bármiféle probléma  felmerült, hogy:

- Halld meg azt a segélykiáltást! Ne  légy  görcsös! Ne képzelj  semmit bele a dolgokba ,  de légy  éber! Az éberség pedig tanulható. Azt nem  vehetjük elő a  ruhásszekrényből,  s mégis  magunkra ölthetjük a   tanulás  álltal. De  akkor és ott  az én esetemben sem  volt meg ez az éberség. S   az is  való igaz  sokkal többet akkor se  tehettem volna , de  ezt már nem tudjuk meg. Mert az időbe nem mehetünk vissza.  Nem  gondolkodhatok  el  azon utólag ,hogy miért nem mosolyog egy baba  hónapokig. Hogy hogy lehet hogy „túl jó” . Eszik alszik úgy ,mint   ahogy  ezt  bárki  szeretné. Nem kellett altató dal mint nővérénél. Csak le kellett tenni. Nem igényelte  a  fizikai kontaktust. Vajon miért is? Vajon miért  volt   így és  vajon mi  ezt miért  nem  tudtuk  feltenni egy kérdésként? Mert  a jót akartuk látni.- Nincs  vele  sok probléma!  De jó!- Mellette  lehetett mindent  csinálni, csak kapjon tejet és ő elvan. A maga kis  világába!  Egyszer csak mikor már meg tudott fordulni röpködni kezdett, mint  a kismadár. Mellkasát  felemelte, kezeit szárnyként használta s mozgatta, fel-le! Milyen  szép volt. Érdekes hogy nem is  volt ez olyan értelemben  furcsa hogy mondjuk utánanéztem  volna miértjének. Na  jó! De mégis minek  néztem volna utána ? Meg hogyan? Amikor én csak őt láttam mint kis  csodámat, különleges volt s  egy  anyának soha nem  számít ha a  gyerek fura. Egy  anyának csak  különleges  gyermeke lehet! Legalábbis én, így  gondolom! Sokan nyilván másként , de  pont ettől érdekes a   világ. Mindenki mást lát , mást érez, mást gondol. Ha  kronológiailag  tovább megyünk ,  jött a  kor  amikor már  elindult.  A mászás mint olyan teljesen kimaradt. Ez szintén,  akár a   többi itt felsorolt  tünet,  arra  utal hogy  nem normális  működések vannak. Mert hát  sorrendben  először mászunk, és  aztán megyünk. De nem  vittem el egyetlen  szakemberhez sem , gondolván. :

- Hát nem mindegy? -lényeg hogy látszólag egészséges,  szép,  nyugodt , tud járni , és  aztán már  persze  mászni is.  Pedig ha  visszamehetnék, most itt  ezen a  ponton elvinném valahova. De hova? Itt  akad el minden  szülő. Hova  vigyük? Jaj mit fognak mondani? ááá inkább hagyjuk. Biztosan nem is olyan fontos! Csak hagyjuk, hogy menjen az élet tovább.  Mert alapvetően mégsem láttam én sem az egészben semmi aggasztót. Nem érzékeltem  azt, hogy baj lenne mindezzel. Akkor  az én akkori eszem és  elfogultságom ezt nem  engedte. S  ezt például hatalmas  problémának látom a  mai társadalomban. A nem belátást! Amikor  a  két szemed elött vannak jelek, és te nem  vagy  hajlandó  szembenézni  velük, sem odaírni a listádra  amire  azokat a dolgokat szeded össze  amelyek nap mint nap elgondolkodtatnak. S  eljött a   következő probléma , a nem  gondolkodás. A nem  szembenézés! Amikor már  menni tudott Zselyke  , a  következő kedvenc időtöltése a  mindenre  felmászás  lett,  ami meglehetősen  veszélyes is  egyben, de önmagában…

- Á hiszen gyerek!- Nem  volt semmilyen  veszélyérzése! Ez azért már  elkezdte nem kis mértékben megnehezíteni ,a  vele  való foglalkozást. Mindig a  fél szemem rajta kellett tartani. A közösségbe  járás pedig,  az a  pont, amikor  felerősödnek az autizmus  tünetei. Amikor már nem  csak a  megszokott kis  világuk  veszik őket körül. Amikor nincs  ott apa  ,  anya. Nem hiába  van  az , hogy diagnózist 3 éves  kor alatt nem adnak. Ámbár én  úgy  gondolom lehetne, és kellene már  előbb. De ezt, nem az én tisztem eldönteni. Akkoriban  az óvodába  azt mondták , nem  barátkozik a  többi gyerekkel  , nem veszi fel a szemkontaktust senkivel. Mindent a  szájába  vesz pl a  gyurma. De  nekem mint  szülőnek. Ez   is  annyi  volt , hogy és? Hát ő ilyen! Nem  beszél mert nem  beszél. Az  apukája  is  kis  csöndes  gyermek  volt , ő is  eljátszott egy kisautóval. Akkor miért is  kéne  ezzel foglalkozni? Így  aztán le is  döbbentem,  amikor  javasolták , hogy   vigyem  el megnézetni Kaposvárra. Sőt mi több,  valahol  belül  fel  voltam  háborodva! De  azért   az agyam felfogta  azt ,amit sokak  így sem tettek volna. A  bizonyosság a  bizonyosság!  Így  elmentünk…  Olyan napfényes reggel  volt , mint a többi. Pont olyan   hőmérséklet  amit éppen szeretek. 3 éves  Zselykét bekötötte  apukája a  gyerekülésbe  és  elindultunk . Furcsán  csöndben. Valamit azt hiszem éreztünk. Persze   beszélgettünk azért, meg  néztük a  tájat  , de  bennem a   békétlenség kezdett eluralkodni. Mit fognak mondani arról elképzelésem sem  volt. Egy idegen  vajon mit tud megmondani  pár  perces  találkozásból. Jó ez a  szakmája! S  tudtam  bármit is mond, nekem  azt  el is kell fogadni. Hánykolódtak bennem a  gondolatok  faluról  falura. Néha  hátrapillantottam és Zselyke   gyönyörű kis  arca  , hosszú  fürtjei  sírásra késztettek. Milyen szép! Milyen  csoda! Persze  semmivel sem  csodálatosabb mint Csenge  lányom ,és  semmivel sem kevésbé  csodálatos. Magamban hagytam a  büszkeség könnyeit , és  az aggódásét is  amik  szépen lassan elkezdtek  gyülekezni. Ugyan  győzködtem magam  , hogy ugyan  mi történhet? De  belül… pont ez volt  az ijesztő. A  hosszú út  talán ezért  tűnt igazából  hosszúnak. Talán ha  e  céllal  csak a  szomszéd  faluba  megy  az ember , az is  ugyanilyen hosszú. A kétségek  az ember legnagyobb ellenségei, s  a  legjobb barátai is. Végül megérkeztünk és  a fehér  falak  azt a  tipikus  kórházi hangulatot keltették bennünk. Nálunk otthon  minden  színes. Nálunk  sosem  volt  hófehér   fal  mert  az életünk sem  lehet az !A fehér  vászon is  arra  van hogy  fessenek rá. Nem készül kék  vászon sem más   színű. Csak fehér. Ez  mindennek az alapja  s   ez most  odarántott minket is. A  szülőségünk első nagy megmérettetéséhez. Mint ha most születne  , s  nem  tudtuk, valami ilyesmi fog történni. A  fehér  folyosó  végén  egy  fehér  kis  terembe  vezettek. Zselykét  játszatták de  elég kevés  kellék nélkül  és  úgy  20  perc  beszélgetés  után  a hölgy lehajtott sajnálkozó  arccal  latin   szavakat  zúdított ránk. „Autisztikus…” Ennyi maradt meg az agyamba. Ez a  szó  leblokkolt és  nem  tudtam  vele mit kezdeni. A  férjem  sem. De ő meg sem hallotta  szinte. Nem mesélek az ő érzéseiről , mert  az ő  érzései  az övé. Én tiszteletbe   tartom, és  ahogy neki ígértem , nem  beszélek róla.  Nem tehetem, és nem is teszem. Mindenkinek megvan a maga  harca… S ne  akarjuk mindenkiét  látni . Joga  van a maga  harcához. Mindenesetre  ahogy tekintetem  visszafordítottam  a  hölgyre, egy olyan mondatot  hallottunk  amit  talán álmunkban sem  hittünk volna,  hogy hallhatunk!

• Szeretnék otthonba  adni?

 Nem tudom hogy nézhettünk  , hogy mennyire  látszhatott  rajtunk  valami  összeomláshoz közeli állapot s a  düh  egyben?!

• Hogyan adnám? Nem adom sehova  senkinek!
• Jó,  jó.   szabadkozott a  hölgy De meg kell érteniük,  ez a hír sok  szülőt késztet  erre. –Mint ha  valami rémséges   álomban  lettünk volna.
• Mi nem adjuk! Soha és  senkinek!  Mondtam  itt már  egy merő  előítélettel. Milyen anya  képes  erre? Hogy lehet elhagyni , lemondani? Most már  tudom  ehhez sem lett volna  jogom. Nem  tudhatom más  lelkek közt milyen  szövetség  van. Mit beszéltek meg leszületésük elött. De én egyet tudtam!  Én nem! Mi  nem  ezt beszéltük meg. Majd  szelíden megkérdezte a hölgy  van e  neki valami kis  kabalája  vagy  alvókája. Mondtuk hogy  nincs . Azt tanácsolta, hogy legyen neki valami ,  ami megnyugtatja  akkor is ha mi nem  vagyunk ott. Ezért  az úton hazafelé befutottunk egy üzletbe  és mickey  egeret  választottam. Sokszor nézte   a mesét ,  ez tűnt a legjobb ötletnek. Amikor hazaértünk én gyorsan bevittem őt a  szatyorba rejtve és  az ajtóval  szembeni  székre tettem ,  hogy  amikor belép  Zselyke, mindjárt megláthassa. S mint az álom, úgy  pereg most előttem   ez a  jelenet. Látom  ahogy  betotyog , látom  ahogy boldogan átöleli , mint ha csak tudta  volna  ,hogy   számára  ő egy  fontos  dolog lesz. Hogy ő lesz a    vigasza ,a   testvére,  az anyja  és minden  egyben . Még ő maga is a   részévé   válik. Benne  volt   az ölelésbe , az örömbe. Nekünk pedig  egy  groteszk  érzést adva. Mint ha  ez a  nap ,nem  lenne   igaz… Nem is lehet igaz…  Pedig az volt

Nincs  olyan anya aki nem  emlékezik a  szülés minden fájdalmas, zsibbasztó, de  mégis legemberibb és legboldogabb érzésére. Eltervezzük jól  előre , látjuk lelki szemünk elött a kis  rózsaszín  , mázas  bőrüket. Hány de  hány  filmen pityeredtünk el áldott állapotban  arra   gondolva,  milyen  csodás  lesz a   szülés  pillanata, mint a  filmekben. Ordítás, csend …és az élet könnyei…. Néha  az élet áthúzza a    számításainkat. Valahogy nem  egészen  úgy  történnek a  dolgok , ahogyan a  nagy  könyvben meg van  íródva szerintünk. Nem, hogy  a  szülés, de már maga a  terhességem  sem volt  zökkenőmentes. Nem voltak vészjósló  jelek , de  valahogy mégis  éreztem  valamit. Más  volt  ez mint az első terhességem ,s más mint a második. Csenge, az első lányom egészségtől  duzzadó 5 kg-os  gyermek  volt , aki  a kiírton felül még 5 napot vendégeskedett a   hasamban   farfekvéssel. Császármetszéssel lehetett  a   világra  hozni. A második… Ő  elment. Az ő  szívdobbanását nem hallottuk. Ő csak jött és üzent  valamit ,  amire  mi nem  figyeltünk . Majd  távozott. Amikor  kitakarították testemből létezése  halvány  maradékát, valami űrt  éreztem az ágyon  feküdvén.  Az ablak  felé  figyeltem könnyes   szemmel .Szerencsére  szépen sütött a nap. Szerencsére  akkor  arra  gondoltam , visszajön. Úgyis  visszajön. Vissza  kell jönnie , ha  hozzám  tartozik. Igen. Az én  gyászomban   volt  valami reményteli. Én nem  roskadtam össze , én csak tudtam és  hinni akartam, hogy  egy nap  visszakapom  amit visszavett az Úr. A következő  húsvét  tájékán megtudtam, hogy állapotos  vagyok. A feltámadásban akkor ott  volt  a rég várt  megváltás. Mert nem  csüggedtem. Mert  volt bennem hit, hogy  megtörténhet. Ez a  hit nem  volt  görcsös. Csak  csendes , mélyről  jövő. A tesztem pedig  pozitív! Kérdeznék -  e  engem hogy  fiút vagy lányt vártam jobban? Őszinte leszek  , fiút  szerettem volna. Ahogy már Csengénél is.  Mert  a lelkemben  a mai napig el van temetve   egy  név. Egy  fiú név. Botond. S  akkor  arra  gondoltam  tán ő  lesz az.  Hónapokig  úgy  hívtam a  hasamban, míg meg nem  tudtam  hogy lány. Ugyan! Nem volt  csalódás! Mert  mit számított majd lesz… majd  jön.. aminek kell. S  a  Virág  névvel barátkoztunk ,  de  eljutottunk a  Zselykéig. Csenge, Zselyke , (Eszter, tehát én). Az e betűs  csajok.  Nem bántam. De  néha  az a sejtelem jött. Valami nincs  rendjén.  Valahogy más  ez a  terhesség. Valami belső  hang  óvatosságra intett. Nagyon nehéz lett a   vége. Alig  tudtam menni  pedig rengeteg időm  volt   vissza a kiírt időpontig.  Kétségbe  is  estem  amikor  közölték, túl  gyorsan ver  a  szíve!  Minden napos   aggódások közepette  telt  el az utolsó  három  hét  a  szülésig. Mindig a  határon  táncolt, élet és  halál között. Végül megunta  a  főorvos  , azt mondta nem  várhatunk tovább. Muszáj ! Bármi lesz is a  tüdejével,  vagy  egyáltalán… nem maradhat bennt. Császármetszéssel jött a   világra  ő is ,ahogy  Csenge.  Szép  délután volt. November 27. Nem emlékszem milyen nap, nem  tudom fejből  hány  óra nem  tudom hány  centi   volt a hosszúsága. Nem ! Mert az én értékrendembe  ezek  statisztikai adatok. Az meg  engem  nem érdekel. Az én  lelkembe csak  az  volt,  hogy  egy kis lélek  feltámadt a  halálból ,  egy lélek  aki megint csak megvívta  a  maga kis  harcát. S mit tudtam még  arról ,hogy  közel  sincsen  vége. Ahogy    az ágyba   fekve  figyeltem a   felhőket ,  néztem  a  ringatózó ágakat. Eszembe  jutva  az otthon  váró 3 éves  lányom  ,s mosolygó  arca  lett hirtelen a nap.  Az ő  arca  mely  eggyé  fonódotta az akkor  született  csöppségével ,és  együtt ők ketten eggyé  váltak velem . Kihozták  a 4 kg -os  koraszülöttemet. A  gyönyörű kis  hajasbabám  , aminél  fürkészőbb és  értelemtől  sugárzóbbat sosem láttam. A kezemben fogtam , s  a mellemből  szívta  az életet. Majd  bőrszíne  hirtelen feketévé  vált, s  a  rémülettől  én elhagytam  volna  testem,  hogy  körbejárjam a  világot bármiért  ami most segíthet. Az egyik ápolónő   meggondolatlanul  azt  vágta a  fejemhez.

• Eltörte  a nyakát!
• Mi van? Mit mond!? Takarodjon! Vigye innen és mentsék meg! Hogy  gondolja   ,hogy nem tudom  fogni a  vérem!

Hogy felejtettem volna  el, hogy hogy kell ezt , amikor  elsőszülöttemre is úgy  vigyáztam  pontosan  , ahogy őrá. Rohantak  vele , és  engem  órákig    csak a  sírás   látogatott meg. Csak a könnyek , a  félelmek. Majd bejött  hozzám az orvosom. A  főorvos  akinek soha  egy gagyi vasat nem  adtam . De ő adott nekem   egy  egész életet, a  síró kis  csodámon keresztül amint kivette méhemből. Amikor megtudta mi történt és ,hogy  hagytak engem  kétségek közt , tajtékozni  kezdett s  elrohant. Odarángatta a  gyermekosztály  főorvosasszonyát  és ott a színe  előtt követelte   számomra a nekem megillető  felvilágosítást.

• Az életéért  küzdünk…
• Vagy ő küzd  az életéért! Dörmögtem félhangosan.
• Nem tudjuk mi baja , nem marad  meg a  szervezetében a  víz sem.  Koraszüléshez képest nagy a  súlya , talán cukros.
• Nem! Potya  ezt megnézni , értsék meg! Csenge is 5 kg  volt. Nem  cukros. Csak nagy . Ahogy én  voltam babaként , ne  vesztegessék ezzel az időt!

Elmentek és ott maradtam a  kétségekkel. Kérdésekkell, és  tehetetlen, kiszolgáltatott  gondolathalmazommal.  Másnap sem volt más  helyzet. Nem tudás,  válaszkeresés! Megint berángatta  a  főorvos  úr,  a  gyermekosztály  vezetőt! Ő pedig azt mondta . Anyuka : Csináljon tejet!

Ez a  mondat úgy él bennem  , ahogy a  legfőbb és  legcsodálatosabb  recept amit gyermeknek  adhatnak. De  egy  stresszel teli nap után a  szervezet nem ilyen kegyes. Én sose  adtam fel. Alkohol mentes  sört  hozattam. Köményes mentás  teát  és  szinte a  fejés   szó értelmét  vesztette , mert azok  a mellek úgy  küzdöttek az ő  túléléséért,  ahogy  még tán senki  semmiért. Lutri volt. Vagy  befogadja a  szervezete,  vagy nem.   Elmondták, ezen  múlik!  Az Úr  aki a mennyekben  van nem hallott egy  embertől annyi imát mint mondottam én. Kértem könyörületét ,és  látva  az igyekezetet megtört  a jég! Kis  csecsemőm itta a fehér csodaitalt , s nem hagyta  el őt  az Úr. Bemehettem  hát és  nézhettem, ahogy fecskendőből etetik,  ahogy magatehetlen fekszik és   suttogtam neki. Nem  adhatod  fel! Itt maradsz velem , és én itt maradok veled  amig  engedi az élet.  Nap mint nap beszéltem neki , ott ülve  a kis lábát  érinthettem csak .  Egyik nap pedig odahívott magához  a főorvos  asszony és  azt mondta.

• Túlélte! 

Tudom  paradoxon ,hogy valaki túléli a  születést. De ő ezt tette. Annyit  evett mint másik két  gyerek egyben. Folyt az anyatej a  szentség nevében,  az sem érdekelt volna ha másnak is  adnak belőle , vagy kiöntik a  felesleget. De neki mindig legyen! Mert azért vagyok az anyja, hogy mindig én jelentsem az életet. Belőlem  táplálkozzon , mert én hívtam őt  vissza. Én kértem  tőle   az életét! Nem is tehetek mást ,  az én gyermekeim megkapták az enyémet. A  szívemet, a lelkemet. Örökkön.

Vajon hol kezdődik,  egy  gyermek - anya  történet? Mindenki mást gondol erről. De itt , ezen  az oldalon csak az én hitem  számít. Az én hitem  pedig egy ismeretlen  fényes  helyen kezdődik ,ahol is  a lelkek  megkapják a  feladatukat. Ki-ki a  magáét. Mit kell megtanulni,  az adott életben? Eltervezzük s  elfelejtjük! Én ezt hiszem! Még magzat korunkban- e  , vagy  a  születés levegőtlenül is  síró  csodájában , azt nem  tudom. Csak azt, hogy  benne   van  a  sorsunk minden kis  sejtünkbe.  Hogy az előttünk álló feladat a  teljes homályba   vész, és minden napon utakat és  lehetőségeket kapunk. Egymástól és mindenkitől aki  körülvesz. Ami engem illet, azt gondolom én pont annyit tanulok a  gyermekeimtől  amennyit ők  tőlem. Sőt! Ha  Zselykére   nézek  azt hiszem, ő a legnagyobb tanítóm.  A legkiszolgáltatottabb kis lény , a leg úttalanabbnak látszó, a legtörékenyebb. De  nem  más  ez mint  látszat.  Maszk ,  amit lelke  felhúzott  hogy tanítson. Engem , édesapját, és testvérét biztosan. S ha  így nézzük mindjárt olyan más a  felállás! Ha   így nézzük, ő a legmakacsabb(bár én se  vagyok  piskóta), az ő fejében  van a legélénkebb világ (pedig  íróként   az enyémbe  sem  piskóta), ő a legtisztább, ő az akinek fogalma  sincs  arról mi a magány! S  aki a magányt nem ismeri, annál nincs  boldogabb! Aki nem keres  okokat, csak igyekszik úgy élni és megélni pillanatot ahogy ő akar. Nem mérlegel, nincsenek  korlátok, illetve  a korlátok mi magunk  vagyunk  akik   vigyáznak rá. De  képzeljük el milyen lenne  csak  egyetlen nap úgy élni az életünket,  hogy a lelkünkben nincsenek korlátok.  Bevallom, én  szeretném ha  egy  napig nem kéne  emlékeznem  a traumákra  amiket elszenvedtem életem során. S milyen jó lenne   szórol  szóra  emlékezni egy  rég elfeledett mesére. Ahogy  Zselyke ezt oly sokszor teszi. S itt most tegyük  hozzá , ezt csupán egyetlen napra  szeretném. Nem egy életet  leélni így. Viszont tudomásul kell venni,  az én karmám  az én karmám ,  az övé pedig az övé.  Mi nem itt és nem most választottuk ezt az utat. S ha  ezt mi már  eldöntöttük,  akkor mi lehet a  probléma? Ha mi akkor  ezt elfogadtuk, most milyen jogon ne  fogadnám el? Ez a mi szövetségünk, és  csak annyit teszek amennyit én  tudok, és  gondolok hogy tennem kell.  Mindez oly  könnyűnek hangzik , hogy  szinte  elfelejtjük az  ezekhez  a  gondolatokhoz  vezetett utat. Pedig volt. Nem éltem meg ezt  mindig így , ahogy    az édesapja  és a  nővére  sem. Nem  volt  ez magától érthetődő , sem könnyű! Topzódtunk eleget a  tehetetlenségben  , az önsajnálatban és  az eget - Urat megkérdőjelező   gondolatokban.  Olyan jó lenne  a mostani fejünkkel újra kezdeni. Mennyivel volna  vajon könnyebb? De  ezt nem tehetjük. El kell fogadni a   folytonosságot ,  az idő  múlását, a  változást és  önmagunk megérését  ugyanúgy ,mint a megváltozhatatlant.  Hederics Zselyke autista. Szeretném elmesélni és megosztani mindazt,  amire még emlékszem. Mindazt  amit máshogy tettem  volna, és  azokat is  amiket nagyon jól tettem. Mindennek értelme  és tanulsága  van. Bízom abban , hogy  segítség lesz majd   azoknak ,  akik most  lépnek hasonló  cipőbe, s  az is  boldoggá tenne ha néhány nem érintett  ember is  átértékelné  az empátia  értelmét és  jelentőségét.