Nincs  olyan anya aki nem  emlékezik a  szülés minden fájdalmas, zsibbasztó, de  mégis legemberibb és legboldogabb érzésére. Eltervezzük jól  előre , látjuk lelki szemünk elött a kis  rózsaszín  , mázas  bőrüket. Hány de  hány  filmen pityeredtünk el áldott állapotban  arra   gondolva,  milyen  csodás  lesz a   szülés  pillanata, mint a  filmekben. Ordítás, csend …és az élet könnyei…. Néha  az élet áthúzza a    számításainkat. Valahogy nem  egészen  úgy  történnek a  dolgok , ahogyan a  nagy  könyvben meg van  íródva szerintünk. Nem, hogy  a  szülés, de már maga a  terhességem  sem volt  zökkenőmentes. Nem voltak vészjósló  jelek , de  valahogy mégis  éreztem  valamit. Más  volt  ez mint az első terhességem ,s más mint a második. Csenge, az első lányom egészségtől  duzzadó 5 kg-os  gyermek  volt , aki  a kiírton felül még 5 napot vendégeskedett a   hasamban   farfekvéssel. Császármetszéssel lehetett  a   világra  hozni. A második… Ő  elment. Az ő  szívdobbanását nem hallottuk. Ő csak jött és üzent  valamit ,  amire  mi nem  figyeltünk . Majd  távozott. Amikor  kitakarították testemből létezése  halvány  maradékát, valami űrt  éreztem az ágyon  feküdvén.  Az ablak  felé  figyeltem könnyes   szemmel .Szerencsére  szépen sütött a nap. Szerencsére  akkor  arra  gondoltam , visszajön. Úgyis  visszajön. Vissza  kell jönnie , ha  hozzám  tartozik. Igen. Az én  gyászomban   volt  valami reményteli. Én nem  roskadtam össze , én csak tudtam és  hinni akartam, hogy  egy nap  visszakapom  amit visszavett az Úr. A következő  húsvét  tájékán megtudtam, hogy állapotos  vagyok. A feltámadásban akkor ott  volt  a rég várt  megváltás. Mert nem  csüggedtem. Mert  volt bennem hit, hogy  megtörténhet. Ez a  hit nem  volt  görcsös. Csak  csendes , mélyről  jövő. A tesztem pedig  pozitív! Kérdeznék -  e  engem hogy  fiút vagy lányt vártam jobban? Őszinte leszek  , fiút  szerettem volna. Ahogy már Csengénél is.  Mert  a lelkemben  a mai napig el van temetve   egy  név. Egy  fiú név. Botond. S  akkor  arra  gondoltam  tán ő  lesz az.  Hónapokig  úgy  hívtam a  hasamban, míg meg nem  tudtam  hogy lány. Ugyan! Nem volt  csalódás! Mert  mit számított majd lesz… majd  jön.. aminek kell. S  a  Virág  névvel barátkoztunk ,  de  eljutottunk a  Zselykéig. Csenge, Zselyke , (Eszter, tehát én). Az e betűs  csajok.  Nem bántam. De  néha  az a sejtelem jött. Valami nincs  rendjén.  Valahogy más  ez a  terhesség. Valami belső  hang  óvatosságra intett. Nagyon nehéz lett a   vége. Alig  tudtam menni  pedig rengeteg időm  volt   vissza a kiírt időpontig.  Kétségbe  is  estem  amikor  közölték, túl  gyorsan ver  a  szíve!  Minden napos   aggódások közepette  telt  el az utolsó  három  hét  a  szülésig. Mindig a  határon  táncolt, élet és  halál között. Végül megunta  a  főorvos  , azt mondta nem  várhatunk tovább. Muszáj ! Bármi lesz is a  tüdejével,  vagy  egyáltalán… nem maradhat bennt. Császármetszéssel jött a   világra  ő is ,ahogy  Csenge.  Szép  délután volt. November 27. Nem emlékszem milyen nap, nem  tudom fejből  hány  óra nem  tudom hány  centi   volt a hosszúsága. Nem ! Mert az én értékrendembe  ezek  statisztikai adatok. Az meg  engem  nem érdekel. Az én  lelkembe csak  az  volt,  hogy  egy kis lélek  feltámadt a  halálból ,  egy lélek  aki megint csak megvívta  a  maga kis  harcát. S mit tudtam még  arról ,hogy  közel  sincsen  vége. Ahogy    az ágyba   fekve  figyeltem a   felhőket ,  néztem  a  ringatózó ágakat. Eszembe  jutva  az otthon  váró 3 éves  lányom  ,s mosolygó  arca  lett hirtelen a nap.  Az ő  arca  mely  eggyé  fonódotta az akkor  született  csöppségével ,és  együtt ők ketten eggyé  váltak velem . Kihozták  a 4 kg -os  koraszülöttemet. A  gyönyörű kis  hajasbabám  , aminél  fürkészőbb és  értelemtől  sugárzóbbat sosem láttam. A kezemben fogtam , s  a mellemből  szívta  az életet. Majd  bőrszíne  hirtelen feketévé  vált, s  a  rémülettől  én elhagytam  volna  testem,  hogy  körbejárjam a  világot bármiért  ami most segíthet. Az egyik ápolónő   meggondolatlanul  azt  vágta a  fejemhez.

• Eltörte  a nyakát!
• Mi van? Mit mond!? Takarodjon! Vigye innen és mentsék meg! Hogy  gondolja   ,hogy nem tudom  fogni a  vérem!

Hogy felejtettem volna  el, hogy hogy kell ezt , amikor  elsőszülöttemre is úgy  vigyáztam  pontosan  , ahogy őrá. Rohantak  vele , és  engem  órákig    csak a  sírás   látogatott meg. Csak a könnyek , a  félelmek. Majd bejött  hozzám az orvosom. A  főorvos  akinek soha  egy gagyi vasat nem  adtam . De ő adott nekem   egy  egész életet, a  síró kis  csodámon keresztül amint kivette méhemből. Amikor megtudta mi történt és ,hogy  hagytak engem  kétségek közt , tajtékozni  kezdett s  elrohant. Odarángatta a  gyermekosztály  főorvosasszonyát  és ott a színe  előtt követelte   számomra a nekem megillető  felvilágosítást.

• Az életéért  küzdünk…
• Vagy ő küzd  az életéért! Dörmögtem félhangosan.
• Nem tudjuk mi baja , nem marad  meg a  szervezetében a  víz sem.  Koraszüléshez képest nagy a  súlya , talán cukros.
• Nem! Potya  ezt megnézni , értsék meg! Csenge is 5 kg  volt. Nem  cukros. Csak nagy . Ahogy én  voltam babaként , ne  vesztegessék ezzel az időt!

Elmentek és ott maradtam a  kétségekkel. Kérdésekkell, és  tehetetlen, kiszolgáltatott  gondolathalmazommal.  Másnap sem volt más  helyzet. Nem tudás,  válaszkeresés! Megint berángatta  a  főorvos  úr,  a  gyermekosztály  vezetőt! Ő pedig azt mondta . Anyuka : Csináljon tejet!

Ez a  mondat úgy él bennem  , ahogy a  legfőbb és  legcsodálatosabb  recept amit gyermeknek  adhatnak. De  egy  stresszel teli nap után a  szervezet nem ilyen kegyes. Én sose  adtam fel. Alkohol mentes  sört  hozattam. Köményes mentás  teát  és  szinte a  fejés   szó értelmét  vesztette , mert azok  a mellek úgy  küzdöttek az ő  túléléséért,  ahogy  még tán senki  semmiért. Lutri volt. Vagy  befogadja a  szervezete,  vagy nem.   Elmondták, ezen  múlik!  Az Úr  aki a mennyekben  van nem hallott egy  embertől annyi imát mint mondottam én. Kértem könyörületét ,és  látva  az igyekezetet megtört  a jég! Kis  csecsemőm itta a fehér csodaitalt , s nem hagyta  el őt  az Úr. Bemehettem  hát és  nézhettem, ahogy fecskendőből etetik,  ahogy magatehetlen fekszik és   suttogtam neki. Nem  adhatod  fel! Itt maradsz velem , és én itt maradok veled  amig  engedi az élet.  Nap mint nap beszéltem neki , ott ülve  a kis lábát  érinthettem csak .  Egyik nap pedig odahívott magához  a főorvos  asszony és  azt mondta.

• Túlélte! 

Tudom  paradoxon ,hogy valaki túléli a  születést. De ő ezt tette. Annyit  evett mint másik két  gyerek egyben. Folyt az anyatej a  szentség nevében,  az sem érdekelt volna ha másnak is  adnak belőle , vagy kiöntik a  felesleget. De neki mindig legyen! Mert azért vagyok az anyja, hogy mindig én jelentsem az életet. Belőlem  táplálkozzon , mert én hívtam őt  vissza. Én kértem  tőle   az életét! Nem is tehetek mást ,  az én gyermekeim megkapták az enyémet. A  szívemet, a lelkemet. Örökkön.