Vajon hol kezdődik,  egy  gyermek - anya  történet? Mindenki mást gondol erről. De itt , ezen  az oldalon csak az én hitem  számít. Az én hitem  pedig egy ismeretlen  fényes  helyen kezdődik ,ahol is  a lelkek  megkapják a  feladatukat. Ki-ki a  magáét. Mit kell megtanulni,  az adott életben? Eltervezzük s  elfelejtjük! Én ezt hiszem! Még magzat korunkban- e  , vagy  a  születés levegőtlenül is  síró  csodájában , azt nem  tudom. Csak azt, hogy  benne   van  a  sorsunk minden kis  sejtünkbe.  Hogy az előttünk álló feladat a  teljes homályba   vész, és minden napon utakat és  lehetőségeket kapunk. Egymástól és mindenkitől aki  körülvesz. Ami engem illet, azt gondolom én pont annyit tanulok a  gyermekeimtől  amennyit ők  tőlem. Sőt! Ha  Zselykére   nézek  azt hiszem, ő a legnagyobb tanítóm.  A legkiszolgáltatottabb kis lény , a leg úttalanabbnak látszó, a legtörékenyebb. De  nem  más  ez mint  látszat.  Maszk ,  amit lelke  felhúzott  hogy tanítson. Engem , édesapját, és testvérét biztosan. S ha  így nézzük mindjárt olyan más a  felállás! Ha   így nézzük, ő a legmakacsabb(bár én se  vagyok  piskóta), az ő fejében  van a legélénkebb világ (pedig  íróként   az enyémbe  sem  piskóta), ő a legtisztább, ő az akinek fogalma  sincs  arról mi a magány! S  aki a magányt nem ismeri, annál nincs  boldogabb! Aki nem keres  okokat, csak igyekszik úgy élni és megélni pillanatot ahogy ő akar. Nem mérlegel, nincsenek  korlátok, illetve  a korlátok mi magunk  vagyunk  akik   vigyáznak rá. De  képzeljük el milyen lenne  csak  egyetlen nap úgy élni az életünket,  hogy a lelkünkben nincsenek korlátok.  Bevallom, én  szeretném ha  egy  napig nem kéne  emlékeznem  a traumákra  amiket elszenvedtem életem során. S milyen jó lenne   szórol  szóra  emlékezni egy  rég elfeledett mesére. Ahogy  Zselyke ezt oly sokszor teszi. S itt most tegyük  hozzá , ezt csupán egyetlen napra  szeretném. Nem egy életet  leélni így. Viszont tudomásul kell venni,  az én karmám  az én karmám ,  az övé pedig az övé.  Mi nem itt és nem most választottuk ezt az utat. S ha  ezt mi már  eldöntöttük,  akkor mi lehet a  probléma? Ha mi akkor  ezt elfogadtuk, most milyen jogon ne  fogadnám el? Ez a mi szövetségünk, és  csak annyit teszek amennyit én  tudok, és  gondolok hogy tennem kell.  Mindez oly  könnyűnek hangzik , hogy  szinte  elfelejtjük az  ezekhez  a  gondolatokhoz  vezetett utat. Pedig volt. Nem éltem meg ezt  mindig így , ahogy    az édesapja  és a  nővére  sem. Nem  volt  ez magától érthetődő , sem könnyű! Topzódtunk eleget a  tehetetlenségben  , az önsajnálatban és  az eget - Urat megkérdőjelező   gondolatokban.  Olyan jó lenne  a mostani fejünkkel újra kezdeni. Mennyivel volna  vajon könnyebb? De  ezt nem tehetjük. El kell fogadni a   folytonosságot ,  az idő  múlását, a  változást és  önmagunk megérését  ugyanúgy ,mint a megváltozhatatlant.  Hederics Zselyke autista. Szeretném elmesélni és megosztani mindazt,  amire még emlékszem. Mindazt  amit máshogy tettem  volna, és  azokat is  amiket nagyon jól tettem. Mindennek értelme  és tanulsága  van. Bízom abban , hogy  segítség lesz majd   azoknak ,  akik most  lépnek hasonló  cipőbe, s  az is  boldoggá tenne ha néhány nem érintett  ember is  átértékelné  az empátia  értelmét és  jelentőségét.