​

Bevallom  ahogy  visszatekintek azokra az időkre, s   még a 3-4 éves  Zselykére kellene  emlékeznem …olyan hiányos… olyan elfelejtett. Tudom, tudom  hogy  ez furcsa.  Vannak  akik  mindig igyekeznek emlékezni mindenre,  jegyzetelik a   fogak kibújását és kihullását , leírják mindazt   amit én nem . Sosem gondolkodtam  ezen , vagy is  a  részletek fontosságán. Talán mert nem is  tartottam fontosnak. Mindent kívülről  próbáltam  látni ,és  belülről  érezni. Na meg ,rengeteg  gát  volt  a  lelkemben. Sok sérelem ,  sok önvizsgálás. Sok kilátástalan helyzet. Mégsem mondanám , sosem mondanám, hogy  hiábavalóság  lett  volna   ezekből  akár  egy is.  Miközben küszködtem   démonjaimmal és  gyűlt bennem  egy fajta kiszolgáltatottság , hisz az élet elég  rendesen gúsba kötött ,   tömlöcbe vetett és  ott felejtett. Gondoltam. De nem   így  volt , csupán  gyenge  voltam. Csupán sok  volt minden. Akkor és  ott. S mint  a gyerekek,  a  magam módján lázadtam .  Mindig igyekeztem a lehetőségeim  szerint csinosan járni ,  szép  sminkel… de legalábbis jellegzetes  sminkkel. Olyan kitűnni  vágyás  volt  ez, mint a  gyerekeknél is  a hiszti. Talán mert  úgy éreztem mindenki lát  , de senki sem vesz észre igazán. Így én ezt terápiaként is engedtem magamnak és  a  gyerekeknek. Mikor   kis  barátaink  nálunk  voltak,  az mindig gyereknap volt. Sminkeltünk , futkároztunk és igen….én is. Mert meg kellett tartanom   valami  lazaságot  a gyermekségből. Mert néha találkozol lelkekkel, akik közelében    elő  tudod  hozni   magadból , ami  valamikor  lehettél  volna ,  csak a maga  idejében kimaradt. Szóval én magam is  a  külsőségeimmel  lázadtam a   szomorúság  ellen. Második lépcsőként a  saját  előhozott  gyermek énemmel. Harmadik  eszközöm  pedig az  írás  volt. Abban  az időben talán  mondhatjuk, elég kényszeresen. Volt  hogy  leültem és  csak  írtam . Olyan   volt mint amikor  a festő addig festékezi a  fehér   vásznát, míg  el nem  tűnik    a natursága.  Ugye mennyire nincs is  távol  az én  viselkedésem  a  Zselykéétől? Csak  Ő a falat kente ki, vagy minket sminkelt. Aztán maximális  ösztönlényként mindent túl lazán  határtalanul próbált(mint  a  gyerekek csak még  kevesebb félelemmel , mert neki nincs)s  végül kényszeresen  rakosgatta  ki az aprópénzeket szépen sorba. Nem maradhatott  el egy darab  sem.   Szóval  nagyon is  egyforma  a kettő. De nem én vagyok autista! Csak ilyen kicsik a különbségek. Ezekből  látszik mennyire közel van egymáshoz a  két  világ.  Mennyire  a  szüleink   illetve  a környezetünk  vagyunk gyermekként. A   sminkelés  számomra  egy pontban  biztosan megmaradt. A piros  száj formájában. Bemutatóimon  , Stellaként de a  hétköznapjaimban is.  Sok embernek  erős   ez a   szín.  Nekem már természetes. Sokszor  volt  hogy Zselyke  hozta a  rúzsom ha mentünk  valahova  és nem látta, hogy ki lennék  festve . Ez is  csak  azt  mutatja,  hogy  azonosított  vele. Hogy erősebbnek ,  nyugodtabbnak  tűntem  akkor. Mert olyankor az  volt  az álarc. Ne lássák és ne  gondolják, hogy   egy  gyenge  nő  vagyok. A gyermek énem megtartottam,  csak már más   formában. Abban, hogy mennyire  tudok és  szeretek rácsodálkozni a  világra,  a  színes  falevelekre,   a megnyugtató  kék  égre,  vagy  az éjszaka  csendjére. Olyan naivan, hogy  elfelejtem azokban a  pillanatokban ,hogy  mennyi  rossz  van a  világban. Milyen sok minden  van mögöttem. Nos az írás… Erről is  fontos  beszélnem. Ahogy gyűltek  a  novelláim , és már  javában  írtam egy  úgymond  kerettörténetet,  éreztem  belső  bizonytalanságom . Tudtam  persze,  hogy  valójában gyerek  korom óta  csak  arra  vágytam hogy megszülethessen a  saját könyvem . De   amikor  szétcsúszottnak látszik az életed,  nehéz  hinni.  Szükségem volt  valami külső megerősítésre , ahogy a  gyerekeknek is  szükségük  van az anyukájuk  dicséretére. Csak  én nem tudtam, hogy  hol keressem? Kitől kérhetnék tanácsot? Nyílván a  szeretteim, a  barátaim  csak  dicsértek volna,  miközben  nem is  értenek hozzá.  S  így jött Zsuzsi. A  zákányi iskola  Zsuzsi-nénije,   akiről  tudtam  hallomásból  hogy irodalom  nyelvtan tanárnő s még  annyit, hogy az utcánk  végében  lakik.  Rettegve   írtam neki interneten. Milyen jó is   virtuális    világ  mögé  bújni,  egyszerűbb mint bekopogni.  Megkértem hogy olvasson  bele, van e bennem tehetség, képes   vagyok- e  arra, hogy ezt összerakjam. Megbeszéltük hogy  ő eljön hozzám és elmondja a  véleményét. Belépett a   szobába  ,és még  most is  előttem  van az arca … Mert  felpillantva  meglátta a   kék mennyezetem, mely  ég szerűen díszlett. (akár a  kéziratban leírtam) Csillagokkal …S ő  abban a pillanatban nem tudta,  csak megérezte ,hogy  amit írok  az belülről jön. Nem kitaláció nem egy  elképzelt világ. Én ezt a  világot élem.  Kissé csillogott a  szeme , s  tudtam most döntötte  el hogy segít. Így volt. Elmondta a  tanácsait és mellettem volt.  Volt hogy szigorú volt,  volt hogy csak  annyit mondott rendben van. Ez volt  az a  mondat   amiről  tudtam, hogy ha  elhangzik akkor most  valami nagyon jót csináltam.  Mindig mindennek igyekeztem megérteni a miértjét, és  ami nem  változott , hogy minden  fájdalmam kiírtam magamból. És itt nyilván nem  a Zselykéről  van szó. Sok más  problémája is  van egy önbizalomhiányos  embernek. De  újabb  embereket , mára  már  barátokat  megismerve,  segítségek szárnyán… Sikerült!  Ebben a könyvben megszületett  Boszika . Megszületett  az, hogy  a könnyeim használtam  valami jóra. Hogy  rájöttem, hogy minden egyes  küzdelem és  korlát azért  van hogy tanuljunk általa  és teremtsünk vele. Tudtam  ,hogy  ha  egy nap megérik bennem, a  Zselyke  példája is   e  sorsra jut.. de még  akkor még  nem értem meg. Akkor még volt  elég túl sok más könny. De mit sem  számított azt hiszem.  Amikor egy nap a  postás  egy  csomagot  hozott,  és az  én remegő karom  végre  valami csodát jelzett.  Csengével ugráltunk  mint a félőrültek. Tudtuk  ,hogy  megjöttek a  könyvek.  Olyan büszke  voltam… És a lányom olyan büszke  volt , hogy  tudtam nincs  annál szebb  dolog mint a példáddal  tanítani. Amikor látja  a gyereked , hogy  anya  boldog , anya megtett valamit amiért   sokat dolgozott  ,  amiért mindig megtartotta  az elveit. Amit minden  részében ő alkotott.  Bízom benne,  hogy  ez is megmarad  majd  Csengének  valahol a lelkében.  Egy nap  majd   vágyni fog valamire  úgy  igazán, és  tudnia kell hogy  elérheti! Bízom abban ,hogy  megtanulja  ő is. A könnyeket” gyémánttá” kell  változtatni. A nehézségeket leckének látni. S  amiben biztos  vagyok , neki  én mindig itt leszek ,  aki segíti. Ahogy nekem  ott   volt Zsuzsi. Azzal a  szeretettel, és  azzal a  szigorral. Persze  amíg meg nem érik.  Aztán az ember majd  csak  csöndbe  figyel, néha felteszi a megfelelő kérdéseket, s  elfogadja  hogy már a saját útját járja  , az ő hite  szerint. Nyílván amikor ilyen örömök érik az embert  az  a Zselykére is  hatással lett. Minden amit a  szülő  magáért  tesz , az hatással  van … De hamar beárnyékolta  az örömöt a  kérdés… Ha nem tud ebben az oviban úgy fejlődni ahogyan kell, ha nincs  rá  idő  és  kapacitás merre tovább?