A szó  ami unásig van emlegetve , valójában pont, hogy alig tudunk valamit erről.  Sem a fontosságáról és  amúgy is teljesen evidensként  állunk hozzá a kérdéshez ,hogy kik vagyunk mi?

Evidensen azt hisszük, hogy tudjuk.

Szilárdan tudunk kapaszkodni a magunk kis  szarkupacába is, már  elnézést.. foggal körömmel tudjuk  védeni a  saját elménk vélt,  vagy valós igazát miközben azt sem tudjuk megkülönböztetni, hogy melyik tulajdonságom szól igazán rólam , melyik önazonulásom akasztották  rám, melyik énemet nyomom el mert nem érzem magamban azt a  képességet ami pedig bennem van.

Engedjétek meg hogy elmeséljem, hogy  mi módon segített nekem a  jó Isten mielőtt még megtudtam volna, hogy autista Zselyke. 

Valahogy az egész életem áthatotta valami féle hiány  ,amit nem tudtam nevén nevezni .

Valami hiányzik. De mi? 

Ez a  kérdés  zakatolt bennem  és ez indíttatásból úgy  döntöttem  elvégzek egy pszichológia és önismeret tanfolyamot. Mit veszíthetek ?-  jeligével.

 Én azodáig azt gondoltam magamról, hogy azért nekem nincsenek nagy önbizalmi problémáim , s  akkor hirtelen ezek hegyekké váltak. Kezdődött a gyerekkor, minták , és nem, hogy valami hirtelen tudást és erőt hanem inkább egy felismerést kaptam hogy

•  Jesszus mennyi bizonytalanságot , negatív felismeréseket látok. Mint  tükör állt előttem , s hogy tetézzem magamra  a bajt  Csernus  doktor  előadásai pont akkora figyelmet kaptak tőlem , ha nem még nagyobbat.

 Mindenesetre  olyan volt mint ha  egy  csorda majom ugrálna előttem és  röhögnének rajtam és mutogatnak  rám , aki nem is érti a saját  helyzetét.

Azzal tudtam csak vigasztalni magam, hogy a  házi feladatok amiket elvégeztem és  pszichológus által ellenőrzött  dolgozatok,  azok maximális  pontszámmal adtak egy kis  sikerélményt .

Ráadásul a „ tanár néni”  sok esetben oda írt valami kedveset  ahhoz a  részhez, ahol különösen jó kis példákat sikerült  kitalálnom , jó észrevételek szempontokat  vezettem fel.

S itt ki is  rajzolódott, hogy mennyire  fontos  nekem a  dicséret. Hogy miért?

Talán mert azt valahogy nem igazán kaptam , annyit meg végképp nem amennyit szerettem volna.  

Ekkor láttam önmagam valós eredményét.

Noha a  súly  rajtam volt, hogy sok mindenen kellene  változtatni. 

Láttam mennyire lehúzó kapcsolataim voltak , mennyire hagytam hogy visszaéljenek a  jóságommal , annyira meg akartam felelni, hogy valósan nem éreztem hogy megfelelnék.

Ahogy azt sem hogy bármi érték is van bennem. 

No meg aztán  az írás  az  effektív még nagyon  gyerekcipőben járt  az életemben .

Az első afféle  visszaigazolásom  egy tanító néni  volt a facebookon aki  egy novellapályázatra benyújtott munkám után csodálatos   dolgokat írt oda  kommentként.

Ekkor éreztem azt hogy na .. meg kell haladni .. már csak azért is  mert az életem mondanám hogy  tévedése  de  nem , csupán leckéje  következett.

Mint nő mérettettem meg. Érzelmileg csúnyán megbuktam, és még nem is igazán beszélhettem róla senkinek.

Annyira  fájt és  égetett , nem láttam az utat , nem  volt önbizalom ahhoz, hogy csak úgy nézzem ,hogy nosza tovább  tovább.

Hagytam magam kissé belesüllyedni a   fájdalomba,  ami amúgy hasznos  volt  a tekintetben  , hogy  az írás  terápiává  változott.

Megtanultam használni a  könnyeket. Vagy ahogy  írni szoktam ,  gyémánttá  változtattam. 

De az ,hogy én képes legyek könyvet írni,ugyan kérem! Tudtam hogy szeretném , de  nem hittem magamban . 

S nem tudtam, hogy kell azt csinálni . Hirtelen nagyon esendő lénnyé  változtam  a saját szememmel-. Kellett valaki aki igazán hisz bennem , bár  erről fogalmam se  volt hogy ez a  kulcs.

Mert ha van valaki, aki tényleg hisz benned , akkor nincs mese indulni fogsz!  Nagyon megdöbbentő  volt , de a falusi kis utcánk végén lakó tanárnéni, Zsuzsi volt aki megígérte beleolvas az  írásaimba.

Talán az első könyvem negyede volt meg .  Adtam neki pár oldalt és megbeszéltünk egy napot amikor  eljön hozzám és választ ad, érdemesme ezzel foglalkoznom .

Egyikünk se felejti el azt gondolom  azt a megérkezést .

Sose  volt még nálunk.

Tudni kell, hogy  a könyvecske általa olvasott soraiban szó  volt  egy  szobáról , "Boszika"  szobájáról aminek kékre  van festve  a mennyezete és  csillagokat ragasztott rá .

Egy  csodálatos és meghitt jelenet volt ezzel kapcsolatosan ama papírlapokban .

Nos  mikor Zsuzsi belépett a  dolgozószobámba,   egyszer csak felfelé  nézett s mit látott ?

Egy gyönyörű kék mennyezetet  csillagokkal.

Azt az arcot én biztosan nem felejtem el.

Azért  volt  fontos ez a pillanat mert ekkor született meg a  fejében az  a gondolat , hogy segít nekem elhinni, hogy amit csinálok az jó.

Amit csinálok  az nekem biztosan kell ,ha másnak nem is.

Rengeteget dolgoztunk. És nem  dicsért  agyon mindig, de amikor kellett akkor teljes  bizonyossággal.

Mondanom se kell milyen boldogság  volt.

Esély arra, hogy tényleg ér  valamit amit csinálok , hogy nem hiábavaló semmi. 

Egyre nagyobb erőt kaptam és elszántságot hogy a könyv olyan legyen mindenhogy ,ahogy én akarom .

 Ő biztosan kellett hozzá, hogy egy nap megjöjjön  csomag ami a  könyveim pár  darabját tartalmazza. Kellett hozzá ,hogy  a lányommal  sikonyálva  ugráljunk a  konyhába , kellett hozzá  hogy átélhessem  azt ,hogy megéri tenni és  akarni, és persze megdicsért.

Ahogy persze  tanárként is jól  tudom, hogy ezt teszi.

  Aztán persze elvégeztem a tanfolyamot is  és úgy éreztem, hogy sose  voltam olyan stabil . 

Tudtam hogy rengeteg a munka még előttem , magamon is és minden területen , de megnyugtattak a  körülmények.

Aztán az Isten  /sors következő leckéje jött.

Zselyke leckéje ,  amit fel kellett fogni  amiből újabb felismerések jöttek.

De most csak kanyarodjunk vissza .

Gondolkodjatok el hitt bennetek valaki?

Biztosan volt! lehet hogy már nem álltok kapcsolatban , lehet hogy meghalt ,  de mindünknek van valaki.

És nekik mindig igazuk van! 

Annak aki a másikba hinni tud  ,amikor ő maga sem igazán képes rá.

Ők mind ajándékok.

S ha el is tűntek  azt ne felejtsétek amit ti tanultatok tőlük.

Amit mondtak és tettek.

S mint a  jó tanító , mint ahogy Zsuzsi is  tudta mikor kell már nem  dicsérni !

És volt hogy vártam volna dacosan ,de nem jött.

  Aztán azt gondoltam  mégse vagyok jó.

De mint mondtam aki jól tanit az jól  tanít , igy  rájöttem , nem dicsér , mert már elvár.

Már ne hisztizz , old meg !

Már  nem  dicsér mert nekem kell tudni ,hogy igazából  dicsér e,  ahogy azt is hogy  szükségem van e  arra hogy  dicsérjen?

Mára már nincs.

Nem azért mert őrá nincs  szükségem !

Csupán azért mert tanítóra nincs .

Visszaigazolásra. .

Nos ez hiányzik a  családokba.

Nem tanítják meg jól  a  szülők a gyerekeket ,hogy ma megtanítom , s te meg majd  jól megtanulod.

S nem tanítják azt sem mikor kell dicsérni , és mikor nem . 

Mikor  bíznak  bennük és mikor néznek a körmükre. 

Amikor  annyi mindenen keresztül megy az ember mint én is  az elmúlt évek alatt , ennyi hálát érezve , akkor arra jut hogy felelősséget tud  vállalni magáért.

El tudja  fogadni a  rossz és  jó oldalait.

El tudja  fogadni a  változást és  a kudarcot épp úgy mint a legapróbb sikert.

Egy biztos.

Nem  vágyok nagy dolgokra, nem kívánok másoknál okosabb, szebb és  gazdagabb lenni .

Nincs nagyobb jólét , mint a helyünkön lenni a   világban.  

S nincs  szebb ajándék azoknál mint akik elkísértek , és megtanították, hogy tulajdonképpen minden a saját kezünkben van!

​​​​​​​​Vagy is ,a  szívedben!  És nincs nagyobb tudás, mint mindezt megtanulni!