A speciális  óvoda , speciális  szemléletet  hozott nekem.  Nincs  ebben semmi ördöngőségnek tűnő  dolog , csak egy  új  szemüveg került  elém, melynek lencséjén nem  csak a  külvilágot láttam másnak ,de  saját magamat és  önnön  fontosságomat, szerepemet is.  De ne szaladjunk előre. Képzeljenek el egy átlagos napot.

Hajnal van még. A  telefon ébreszt. Tudatja,  hogy nincs  több álmodozás, két  gyermeket kell összerakni és  a  buszhoz indulni. Bevallom nem  csinálom jól. Sokat kapkodom , ideges  vagyok mert  nincs meg minden és  nincs úgy  ahogy én akarom. Türelmetlen vagyok. Egyetlen  dolog  biztos. Reggeli nélkül sehova  nem mehet a két gyerek. De ők  fáradtak és nem  akarnak enni. Vitázik  a nagyobbik, hisztizik  az autista. Hisz aludna, hisz nem lát ki a  fejéből. De én  csak dühösebb leszek és erőltetem. Enni kell, mese  nincs. Mivel nincs erre még rutinom , sem egy  forgatókönyv úgy részletesen a  fejemben ,    túlélésre  játszom. Ohh és  míg  el nem felejtem. Én! Hát nem  nézhetek ki akárhogy mert kényszerűségből  Kanizsán kell  töltenem az időt, és  egy  kávéházban fogok  írni. Írni és  készülni a könyvbemutatóra   ami már önagában is ,  stressz és  feladat. Szóval  vagyok én aki majd  ott  gépelget  emberek közt. Egy  csomó  idegen  akik nap mint nap  figyelnek, mert minden nap látnak , csak épp nem  tudják mit keresek ott. Nem mernek megszólítani . Aztán napok múlva  a  Zala  hírlap hasábjain  feltűnik egy  arc. Az enyém. S még ijesztőbb lesz ,hogy valamit  már  tudnak. S  a valami oly  kevés  dolog  egy titokzatos  idegen esetében,  amely üvölti az emberbe , hogy még  többet kéne tudni! Láttam  a  szemekben  ahogy  felsandítottam  a lap  top  felett. Sokszor hallgattam mit  beszélnek , sokszor csak  próbáltam  szokni  azt a helyzetet   ami   lehető legegyszerűbb. Tegyük  hát  fel ,ma is  írok. A  személyzet  nagyon kedves  és nem kérdik sokáig,  hogy te  féleszű  hát miért itt   töltöd a   fél napot? Ha  tudták volna  mennyire  idegen  ez  a  világ! Ehhez lássuk be  kell   a  smink és  a megjelenés,  hogy  palástold  azt az iszonyatos  bizonytalanságot   ami benned   van . De  a piros  rúzs elhitette  hogy én  vagyok „az” erő  , „a”  személyiség. Mekkorát  kuncogok magamban mindezen ,( s mekkorát  kuncogok most évek  távlatával mikor  már én is  tudom  hogy  az vagyok. Már  egyéniség vagyok , már  erő vagyok. De  azt hiszem ezt előbb hitték el mások mint én. ) Most még nem tudhatom  amikor   a  kényszerességek kattognak a fejemben . Amikor sietsz reggel 8ra  a  kávézóba mintha  munkahely  lenne. Pedig hahó!  Szabad  vagyok! Szabad, de  elveszett és nem tudom mit kezdjek ezzel. Meg sok mással,  ami egy  átlagos  reggel a fejemben  van.

•  Vajon hogy  viselik lelkileg a  gyerekeim ezt az egészet?  Vajon bírjuk e  majd? Vajon  milyen  lesz a  az új ovi suli. Vajon megéri? Vajon jó  döntéseket  hozok?  Hányszor  hallgatom ma :
• Hát én ezt biztos nem csinálnám!

Hányszor  mondanám ma  válaszként  :

•  Én  viszont bármit megteszek  ami a gyerekemnek  jó, és   azt az utat  járom  amit helyesnek tartok, nem amelyiket kényelmesek. Nem hiába  kapjuk az utat . Azon kell járni . Azon kel helytállni ami munkás.  Minden  nap  szinte  szuperhősnek kellene lenni, csak sajnos gyenge  pontokkal megy .  Az ember ezért ember  és nem  hős. Hiányzik az eddigi életem , (de ma már nem  is  tudom pontosan mi. talán csak a megszokás  stabilsága. Mára  annyi mindent  átértékelt bennem a  sors, annyira másnak  látok  dolgokat  amiket  anno fehérnek hittem, ma már  fekete lett. A  tudás , de  leginkábba  tapasztalás  festette át. De  akkor  még hittel  harcoltam  olyan dolgokért,  emberekért  akikért  kár  volt  pazarolni az energiám.)  Nincs  mit  bánni annak aki hittel él. Nem  bánok hát  semmit. Amennyit én  tanulok egyetlen nap a  világról , amennyit nem  tanulhatnék    Zákányban négy  fal közt ülve. Nem  lennének  számomra  próbatételek. Nem lennének  megmérettetés. Sem határfeszegetés. Semmi!(  Nem  lettem volna ama  az  ,aki vagyok. ) Szóval akkor talán még  arra is ragadtathatom  magam, hogy azt mondom , a gyermekem ”betegsége” mentett meg! Egy szűk  világtól mentett meg. Hát ilyesmiken  gondolkodom egész nap .( S még volt  egy nagy sötét  folt  a lelkemben , a legnagyobb bizonytalanságom , a legnagyobb hibám , hogy szerettem. De ha egy szeretet  fáj  ,az előre ne visz. Vagy mégis? Vagy épp így  íródnak a könyvek? Hát igen.) Szóval nincs  hiba. Csak út van, döntés van. Egy átlagos nap sosem  az. Ahogy ülök és  a  szavak  előkúsznak az elmémből, mint  fájó  tőr  hatolnak a szívemig. S minden  fájdalmat most kell megélnem. Minden rosszat akkor lehet jóvá  varázsolni amikor szembe tudunk nézni a rosszal.  Így  lett hogy szembesültem legnagyobb  képességemmel. De  vigyázzunk ,a  legnagyobb hátrányommal is. Aki a mennyet éli az a poklot is be kell járja . S mindezt tudva  hajlamos az ember  a pokollal kezdeni  remélve , hogy   a  vége  a  másik oldal lesz. Csak hát.. A gyermek tükör, a gyermek érez és  néha  borzasztó     látni önnön  sérülékenységem . Önnön gyermekségem a lányok  szemében.  De meg kell élnem . Ha nem teszem csak  tárolgatom  ,elfolytok mindent , akkor is érzik  rajtam. Viszont én magam sosem dolgozom  fel, s nincs  vége. Meg kell tanulnom minden nap kinyitni a  lelkem ,  befogadóbbnak a   világ  felé. Meg kell tanulnom, hogy  amit teszek az jó és  meg kellett tanulni …hát mindent ne  tudtam.. De ez voltam én átlagosan?  Egy piros  szájú  asszony  akiről  annyit tudnak hogy  író. Aki minden nap ugyanarra a  helyre  ül és  üti a billentyűzetet. Az asszony  akiben sok sötétség csatázott  , aki megtanul  hinni az útban. Aki összehozza a  könyvbemutatót  ahogy  elképzelte. Leszámítva a   sokaságot.  Mert az elsőn  alig voltak páran , de meg kell tanulnom s megt is  tanultam nem csalódottnak lenni. Örülni annak amit hozott  az élet. Örülni ,hogy megtettem amit elterveztem. Örülni  végre a  saját erőmnek, hogy amikor  este  hazaérek  fáradtan, úgy tegyem hogy egy percig se  gondoljam hogy haszontalan  töltöttem az időt.  Nem tölthetem haszontalan az életem… Ez volt . S visszatekintve mint ha nem is én lettem volna.  Ebből látszik hogy jó döntéseket hoztam. Fejlődtem.