A tényszerű helyzetfelmérés után azért nem dőlhetünk hátra. Nem gondolhatjuk azt ,hogy na most már mindent tudunk és azt sem, hogy ugyanolyan tudatlanok vagyunk mint eddig. Sem azt hogy uralni tudunk mindent , sem azt hogy semmit se uralhatunk. Itt kanyarodjunk vissza a szülő személyére és fontosságára. Először is, soha ne ítéljünk el senkit a döntéséért mert nem tudjuk milyen érzelmek vannak mögötte. Én csak a sajátjaimról kívánok beszélni.
A felvilágosulás még egy fontos állomása volt az esőember című film megnézése. Ne értsük félre! Nem azért mert az hiteles. Nem azért mert az abban főszereplő autista volna , mert igazából nem az! Ezt fogadják el tőlem magyarázat nélkül. De megnézni mégis tanulságos volt. Ezt szeretném kifejteni, hogy miért. Először is , amit én elolvasok megértem . Amit az akkor még 6 éves Csengém megértett az ugye nem összehasonlítható vele. Tehát meg kellett találni azt a formát, ahogy be lehet neki mutatni testvére nem átlagos helyzetét. Mert én nem hiszek a szappanbuborék nevelésben. Nem hiszem, hogy hagyni kellett volna tudatlanul és hagyni a tudatalattia tépelődését. Amit megért , azt megérti. Majd szépen lassan! Tettem hozzá ezt magamnak. Tehát megnéztük együtt ezt a filmet , melyet nyilván valóan én végig sírtam, a családunk amúgy néma csöndben figyelte végig a filmet. Nehéz szívvel ültünk az ágyon , ahogy vége lett. Mint aki még szeretné, hogy tovább tartson , mert azt éreztük ez még nem volt teljes válasz semmire. Lányomnak szegeztem a kérdést .
- Csenge mond mit értettél meg ebből a filmből?
- Azt hogy én sosem hagyom el a húgomat, legyen bármilyen is.
- Csenge, nem tudjuk milyen lesz, és azt sem ,hogy el kell e engedni , de ahogy a filmben is, vannak helyzetek amikor az ő számára a jobb és biztonságosabb. De mi a mával foglalkozunk. Elfogadjuk és így szeretjük tovább. Mindent megteszünk érte. – ezzel zártuk a témát de ő továbbra is azt mondta mindig, ő el nem hagyja a húgát.
- Anya akkor sem ha nem szeret!
- Miért ne szeretne téged? – persze tudtam ,hogy arra gondol hogy a szeretet kimutatása nála a legnehezebb volt. Csengét nem hogy magához húzta volna , sőt inkább elfordult. Ugyanígy persze mindenki mással is ,apát és anyát leszámítva. Másból sem állt az életünk mint mondogatni hogy szeretni fog , de neked kell őt megtanítani. Nem is lehet ilyenkor azt erősíteni, hogy hagyd a francba ő nem tud szeretni és passz! Hogy ne tégy semmit, mert úgysincs értelme . Ne nyaggasd a szereteteddel mert csak ideges lesz. Sőt ! Azt mondtuk szeresd! Simogasd. Bújj hozzá amennyit lehet. Egy nap megtanulja. S persze ott volt fájó lelkünkben a tudat, hogy addig hányszor fogja szegény Csenge azt érezni ,hogy nem szereti a testvére? A válasz pedig. Addig amig Zselykének meg nem tanította önnön fontosságát. Egy nap emlékszem Csenge méregtől tombolt . Anya hát nem hagy aludni.
- Mi ért mit csinál?
- Állandóan abba az ágyba akar jönni ,amelyikben én fekszem. – ekkor még nem válaszoltam rá semmit csak ,hogy majd ha elalszanak leszedem róla. Talán harmadik napja ment a dili hogy ő már nem akar vele egy szobába lenni és újra csak panaszkodott milyen rossz hogy nem hagyja.
- Ekkor annyit kérdeztem tőle:
- Csenge szerinted miért akar valaki mással aludni , miért fontos hogy együtt aludjanak, közel legyen hozzá? nagy szemekkel nézett rám és azt kérdezte
- Azért mert szeret engem?
- Azért. – és sírtunk mindketten . Itta boldogságtól sírtunk. Az alvás amúgy is nehéz kérdés általában. Én már nagyon korán külön tőlünk , de egy szobába raktam őket , nem vagyok a híve a majomszeretetnek sem. Külön szoba , külön ágyak. Viszont meg kellett akadályozni hogy Zselyke éjszaka kijöjjön így fél ajtó volta szobában amit zártunk. Azért volt csak fél hogy mindent halljunk de ő ne tudjon kijönni. Aztán Zselyke persze kitalálta azt mivel lehet még bosszantani. Felkapcsolta a villanyokat. Hát mi azért ennek az élét is gyorsan elvettük azzal hogy este kitekertük az izzókat. Így aztán a sötétben hiába kapcsolgatta. Volt hogy nekiállt játszani a sötétben de én hagytam . S bár volt hogy később a szoba közepéről szedtem össze a gyereket de nem bántam . Szépen lassan eljutott odáig , hogy nem akart kijönni, nem akarta felkapcsolni a villanyt és rájött hogy a következetes villanyoltás után senki nem foglakozik vele. Ha pedig nincs vele foglalkozva kénytelen volt aludni. Mint mondtam még Csengét gyötörte kicsit a helye nem találásával , de aztán összetoltuk a két ágyat és igy nyugalommal töltötték az éjszakt. Sosem keltünk fel hozzájuk , és ők sem keltek soha fel éjszaka. Ez ugyanis a biztonságérzet lényege. Tudni hogy ami van az van. Ha este van , akkor sötét van. Ha sötét van akkor alvás van. De ha akár egyszer is hagytam volna felkapcsolnia lámpát onnantól kezdve a feje tetejére ált volna minden. Ha hagytam volna hogy kimászkáljanak a szobából onnantól ismét a feje tetejére állt volna minden. Nem értik sokan ezt. Ó hát most mi van ha félt szegény gyerek? Nem féltek. Nem szerették a szabadság korlátozását de tudták hogy ez van , ez a szabály! És igen ezt többeszszámban mondom hiszen mindketten érintettek voltak ebben a kérdésben. Ami megint csak nehézség, hogy el kellett magyarázni Csengének hogy mindez miért történik. De vajon elértem a célom? Teljesen kipihent, kialudt gyerekek és felnőttek voltunk.
- Megtanulta Zselyke szépen lassan a szabályokat?
- Megtanulta Csenge azt hogy nem mindenki értheti meg amit ő, vagy mi mindezt úgy hogy megtanulta elfogadni hogy alkalmazkodnia kell hozzá?
Mindre igen a válasz. S ha lázadt is gyermeki módján de mindennek jól tudta az okát. Az empatikus készsége pedig sok felnőttnek a dicséretére válna. Szóval én teljes büszkeséggel állítom, hogy Csenge a hozzá mérhető, és leginkább elvárhatóságon felül kezelte a helyzetet. Na de nem volt mindenki így. S itt most egy nagyon kényes témát leszek kénytelen feltárni. Mert az hogy a szűk családunk mindezt hogy élte meg az egy dolog. De mi van a bővebb családdal? Szimplán kell ezt mondanom. Semmi! Az ég világon semmi. Pont ez volt a sokadik traumám az egészben. Amig téged nem kezelnek jól addig nem csinálsz semmiből túl nagy ügyet. De itt már nem rólad van szó. Itt arról van szó hogy elkezdesz mindenkit külön külön figyelni ,hogy próbál e megbarátkozni vele , nem csak egy messzi külső szemlélő szemével látni. Könnyű azt mondani, hogy hú de aranyos. Csak éppen amikor kellett , én nem számíthattam senkire. Mikor még pici volt Zselyke a szomszédunk , Margitnéni volt a pótmama . Mint Csengéé mint Zselykéé. Hozta nekik a tejcsokit némi mondókát, és ott már garantált volt hogy mindenki rá fog figyelni. Olyan sokszor volt hogy kénytelen voltam elmenni otthonról és féltem őket egyedül hagyni , de őrá bármikor számíthattam . A jó Isten nyugtassa abban a szebb világban amiben van. Nekem ő volt az igazi segítség. Nekem ő volt akire számíthattam. Persze Zselyke nem élvezhette a társaságát sajnos túl sokáig mert az égiek elvették tőlünk. Így maradtam egyedül. Senki nem kérdezte nincs e szükségem egy kis egyedüllétre. Jó persze Csengét könnyedén bevállalták hiszen okos kislány volt, de… egy ponton túl melyik anya nem teszi fel a kérdést? És a Zselykét nem kéne pont úgy szeretni mint őt? Ha a Csenge gyerek létére tudja kezelni mert kénytelen, akkor egy felnőtt ezzel miért nem tud mit kezdeni? S aztán persze lassan rájössz a válaszra. Hiszen téged sem tudtak kezelni… Te is mindig fekete bárány voltál… Te sem voltál elég fontos. Hogy várod hát azt ,hogy egy ilyen helyzetben majd minden megváltozik?
Jajj ehhez ne nyúljon! jajj ahhoz ne nyúljon! Jaj ne fegyelmezd a gyereket majd otthon! legyen ez bármelyik!
Nem azt kell mondani hogy mit ne , hanem megtalálni hogy mit igen! Na de ha valaki nem akarja és nem is keresi a megoldásokat az bizony nem is találja meg. Ekkor bizony hamar elérheti ,hogy senki nem nyitja oda az ajtót ahol nem látják szívesen…
Utolsó kommentek