A  tényszerű helyzetfelmérés  után azért nem  dőlhetünk hátra. Nem gondolhatjuk azt ,hogy na most már mindent tudunk és  azt sem, hogy ugyanolyan tudatlanok vagyunk mint eddig. Sem azt hogy uralni tudunk mindent , sem azt hogy semmit se uralhatunk.  Itt kanyarodjunk vissza a  szülő  személyére és  fontosságára. Először is,  soha ne  ítéljünk el senkit  a  döntéséért mert nem tudjuk milyen érzelmek vannak mögötte. Én csak a   sajátjaimról kívánok  beszélni.

A felvilágosulás még egy fontos  állomása  volt  az esőember  című  film  megnézése. Ne értsük  félre! Nem azért mert az hiteles. Nem  azért mert  az abban  főszereplő  autista  volna  , mert igazából nem az! Ezt fogadják el tőlem magyarázat nélkül. De megnézni mégis  tanulságos  volt. Ezt szeretném  kifejteni, hogy miért. Először is , amit én elolvasok megértem . Amit  az akkor még 6 éves  Csengém megértett az ugye  nem összehasonlítható vele. Tehát meg kellett találni azt a  formát,   ahogy be lehet neki mutatni  testvére nem átlagos  helyzetét. Mert én nem hiszek a  szappanbuborék  nevelésben. Nem hiszem, hogy  hagyni kellett  volna  tudatlanul és  hagyni  a  tudatalattia  tépelődését. Amit megért , azt megérti. Majd  szépen lassan! Tettem hozzá ezt magamnak. Tehát  megnéztük együtt ezt a  filmet , melyet nyilván valóan én  végig sírtam, a családunk  amúgy néma  csöndben  figyelte  végig  a  filmet. Nehéz  szívvel ültünk az ágyon , ahogy vége lett. Mint aki még  szeretné, hogy tovább tartson , mert azt éreztük  ez még nem  volt teljes  válasz semmire. Lányomnak  szegeztem a  kérdést .

  • Csenge mond mit értettél meg  ebből a  filmből?
  • Azt hogy én sosem hagyom el a  húgomat, legyen  bármilyen is.
  • Csenge, nem tudjuk milyen lesz, és  azt sem ,hogy  el kell e   engedni , de  ahogy a  filmben  is, vannak helyzetek  amikor  az ő számára  a jobb és biztonságosabb. De  mi a  mával  foglalkozunk. Elfogadjuk és   így  szeretjük tovább. Mindent megteszünk érte. – ezzel  zártuk a  témát  de ő továbbra is  azt mondta mindig, ő el nem hagyja  a húgát.
  • Anya  akkor sem ha nem szeret!
  • Miért ne  szeretne  téged? – persze tudtam ,hogy  arra  gondol hogy  a szeretet  kimutatása  nála  a  legnehezebb volt. Csengét nem hogy magához  húzta  volna , sőt  inkább elfordult. Ugyanígy persze mindenki mással is  ,apát és  anyát leszámítva. Másból sem állt  az életünk mint  mondogatni hogy szeretni fog , de neked  kell őt megtanítani.  Nem is lehet ilyenkor  azt  erősíteni, hogy  hagyd  a francba  ő nem tud  szeretni és  passz! Hogy ne  tégy semmit, mert úgysincs  értelme . Ne nyaggasd a  szereteteddel mert csak ideges lesz. Sőt !  Azt mondtuk szeresd! Simogasd. Bújj hozzá amennyit lehet. Egy nap megtanulja. S persze  ott volt   fájó lelkünkben a  tudat, hogy addig hányszor  fogja  szegény  Csenge  azt érezni ,hogy  nem  szereti a testvére? A  válasz pedig. Addig amig Zselykének meg nem tanította önnön fontosságát. Egy nap  emlékszem Csenge  méregtől  tombolt . Anya hát nem hagy  aludni.
  •  Mi ért mit csinál?
  • Állandóan abba  az ágyba  akar jönni ,amelyikben én  fekszem. – ekkor még nem válaszoltam rá semmit csak ,hogy majd ha  elalszanak leszedem róla. Talán harmadik napja ment a  dili  hogy ő már nem akar vele  egy  szobába  lenni  és  újra csak panaszkodott milyen  rossz hogy nem hagyja.
  • Ekkor annyit kérdeztem  tőle:
  • Csenge  szerinted  miért  akar valaki mással  aludni , miért  fontos hogy együtt aludjanak, közel legyen hozzá? nagy szemekkel nézett rám és  azt kérdezte
  • Azért mert szeret  engem?
  • Azért. – és  sírtunk mindketten . Itta  boldogságtól  sírtunk. Az alvás  amúgy is nehéz  kérdés  általában. Én már  nagyon korán külön tőlünk , de  egy szobába raktam őket , nem  vagyok a  híve  a majomszeretetnek sem. Külön szoba  , külön ágyak. Viszont meg kellett akadályozni  hogy  Zselyke éjszaka kijöjjön  így fél  ajtó  volta  szobában  amit zártunk. Azért  volt csak  fél hogy mindent halljunk de ő ne  tudjon kijönni. Aztán  Zselyke persze kitalálta  azt mivel lehet még  bosszantani. Felkapcsolta a  villanyokat. Hát mi azért  ennek  az élét is  gyorsan  elvettük azzal  hogy este kitekertük az izzókat. Így aztán a sötétben hiába  kapcsolgatta. Volt hogy nekiállt játszani a  sötétben  de én hagytam . S bár volt hogy később a   szoba közepéről  szedtem össze a  gyereket de nem bántam . Szépen lassan eljutott odáig , hogy nem akart kijönni, nem akarta  felkapcsolni a  villanyt és  rájött hogy a következetes  villanyoltás után senki nem foglakozik  vele. Ha pedig nincs  vele  foglalkozva  kénytelen  volt  aludni. Mint mondtam még Csengét  gyötörte  kicsit a helye nem találásával , de  aztán összetoltuk a két ágyat  és  igy   nyugalommal töltötték az éjszakt.  Sosem keltünk fel  hozzájuk , és ők sem keltek  soha  fel éjszaka. Ez ugyanis a  biztonságérzet  lényege. Tudni hogy  ami van  az van. Ha  este van , akkor sötét  van. Ha  sötét van akkor  alvás van. De ha  akár  egyszer is  hagytam volna  felkapcsolnia lámpát onnantól kezdve   a feje  tetejére  ált  volna minden. Ha hagytam volna  hogy kimászkáljanak a szobából onnantól ismét  a feje tetejére  állt volna minden. Nem értik sokan ezt. Ó  hát most mi van ha  félt szegény  gyerek? Nem  féltek. Nem  szerették  a  szabadság  korlátozását  de  tudták hogy ez van , ez a  szabály! És igen ezt többeszszámban mondom hiszen mindketten érintettek voltak  ebben a  kérdésben. Ami megint csak nehézség, hogy  el kellett magyarázni Csengének hogy mindez miért  történik. De vajon elértem a  célom? Teljesen kipihent, kialudt  gyerekek és  felnőttek voltunk.
  • Megtanulta Zselyke  szépen lassan a   szabályokat?
  • Megtanulta Csenge  azt hogy nem mindenki értheti meg  amit ő, vagy mi mindezt úgy hogy megtanulta  elfogadni hogy  alkalmazkodnia  kell  hozzá?

Mindre igen a  válasz. S ha lázadt is  gyermeki módján de mindennek jól tudta  az okát. Az empatikus  készsége pedig sok  felnőttnek  a dicséretére  válna. Szóval én teljes  büszkeséggel állítom, hogy Csenge  a hozzá mérhető, és leginkább elvárhatóságon felül kezelte  a helyzetet.  Na de nem volt mindenki  így.  S itt most  egy nagyon kényes  témát leszek kénytelen feltárni. Mert az hogy a szűk  családunk mindezt hogy élte meg az egy  dolog. De mi van a   bővebb  családdal? Szimplán kell ezt mondanom. Semmi! Az ég világon semmi. Pont  ez volt  a sokadik traumám  az egészben. Amig téged nem kezelnek jól  addig nem  csinálsz semmiből túl nagy ügyet. De itt már nem rólad van  szó. Itt arról van  szó hogy  elkezdesz mindenkit külön külön  figyelni ,hogy próbál  e  megbarátkozni  vele , nem csak  egy messzi külső  szemlélő  szemével látni. Könnyű azt mondani, hogy hú de  aranyos. Csak éppen  amikor kellett , én nem számíthattam senkire.  Mikor még pici  volt Zselyke  a  szomszédunk , Margitnéni  volt  a pótmama . Mint Csengéé mint Zselykéé. Hozta nekik a  tejcsokit némi mondókát, és ott már  garantált  volt hogy mindenki  rá  fog   figyelni. Olyan  sokszor  volt hogy kénytelen  voltam elmenni otthonról  és  féltem őket egyedül hagyni , de őrá  bármikor  számíthattam . A jó Isten nyugtassa   abban a  szebb világban  amiben van.  Nekem ő volt az igazi segítség. Nekem ő volt akire  számíthattam. Persze Zselyke  nem élvezhette  a  társaságát sajnos  túl sokáig  mert az égiek  elvették  tőlünk. Így maradtam egyedül. Senki nem kérdezte nincs  e  szükségem egy kis  egyedüllétre. Jó persze  Csengét  könnyedén bevállalták hiszen okos  kislány  volt, de… egy ponton túl melyik anya  nem teszi fel a kérdést? És  a Zselykét nem kéne  pont úgy  szeretni mint őt? Ha   a Csenge  gyerek létére  tudja kezelni mert kénytelen,  akkor egy felnőtt ezzel miért nem tud mit kezdeni? S  aztán persze   lassan rájössz a  válaszra. Hiszen téged  sem tudtak kezelni… Te is mindig  fekete  bárány  voltál… Te sem voltál elég  fontos. Hogy  várod   hát azt ,hogy egy ilyen helyzetben  majd  minden  megváltozik? 

Jajj ehhez ne  nyúljon! jajj ahhoz ne nyúljon! Jaj ne fegyelmezd a gyereket majd otthon! legyen ez bármelyik!

Nem  azt kell mondani hogy mit ne , hanem megtalálni hogy mit igen!  Na de ha  valaki nem akarja  és  nem is keresi a megoldásokat  az bizony nem is találja meg.  Ekkor bizony  hamar elérheti ,hogy senki nem nyitja oda  az ajtót ahol nem látják szívesen…