​

Zselyke  az óvodában úgy vezette  le a  stresszt ,hogy mindent  a  szájába  akart venni. Állandó  figyelmet igényelt   volna  ,kiszámíthatatlan  viselkedései  okán. A  szemkontaktust nem  hogy nem lehetett elérni  nála ,de  az egész fejével fordult  el. Ez a   belülre   zárkózás  nagyon megnehezítette  az ott   dolgozók  munkáját,  és  persze az egyre  furcsább   viselkedés  azt  eredményezte ,  hogy  egyre  furcsább lett a   társai  szemében. A  diagnózis  után   elindultak a  pletykák, a hátunk mögött suttogások.  Szegény…. Vagy más  jellegűek. Láttuk a lesajnálást , érzékeltük,  hogy  valami különc  kis  csodabogárnak  nézik  és mi kevesek  vagyunk. Kevesek lennénk mindenkinek külön külön elmagyarázni. Gyermekeimnek nemsok barátja volt. Nem sok, de  számunkra nagyon értékesek.   Fontos  részei  voltak a  hétköznapjainknak, amennyiben  erőt adtak, azzal hogy őket kicsit sem érdekelte   Zselyke  furcsasága.  Néha  eljöttek hozzánk. Zselykét  sosem  zavarta a közelségük . Akár  az oviban  akár  az utcán  sétálva … érződött egy kis elfogadás mindannyiunk felé. Persze  ez nem  a  diagnóziskor  kezdődött, de  nem is  végződött. Csengének is  fontosak  voltak  hiszen ő is  egy  elég zárt  világban érezte  magát.   Őket tudtuk beengedni  a mi  zárt  világunkba. Amikor  Zselyke második évét kezdte az oviba  már  tudtam éreztem, hogy nem  hagyhatom itt  sokáig. Féltettem,  hogy  Csenge elballagásával ki  fog úgymond  vigyázni Zselykére.  Ki  védi meg. Nem mint ha  háborúba  indulnának  reggelenként , de  egy ilyen  helyzetben egyszerűen már mindentől  félted.  Az első  napon azonban  választ kaptam rá ,hogy ki fogja  megvédeni. Zselyke   amint át öltözött befutott. Én mentem utána  és a  következőnek lettem fültanúja. Egy kisfiú  gúnyolódó  hangnemben piszkálta  Zselykét ,mire egyik kis barátunk odaszólt neki  a maga kis  rosszfiús   hangnemében.

• A Zselyke  más mint mi , de  ha  bántani mered én pofán váglak! Álltam kint és  ezt hallgatva valami idióta  megnyugvást éreztem. Talán be  kellett volna  mennem és  rendet tenni. Talán  oktatni  kellett  volna  amaz kis ördögfajzatot kit a  végtelenségig imádtam,  hogy nem kell azért  pofán vágnia  senkit ! Lehet ezt másként is! Aztán meg  el kellett volna  magyarázni a  piszkálódó gyereknek  Zselyke  másságát,  de  akkor , könnyekkel a  szememben  ez nem ment volna. Az is kérdéses ha a   felnőttek  világa oly  kevéssé érti, mit várjunk a  kicsi gyermekektől?  Noha  tudtam ,hogy kis ördögöm  megtette  volna. Simán  pofonvágott   volna  bárkit ha indokát  érezte volna. S itt  akkor megint nézzünk egy kis  stresszkezelést. Vajon van e más magyarázat viselkedésére, mint hogy ő azt tanulta meg , miszerint    agresszív  formában  lehet megvédenie  magát vagy mást? Egy gyerek vajon ilyennek  születik? Vagy talán előszedi az otthon látottakat?  A gyereket ki tanítja  fenyegetőzésre  , arra  hogy hogy kell felemelnie  a  hangját?  Honnan tudja hogy hogyan kell hatást gyakorolni a nála kisebbekre? Ő egy  példája  volt annak, hogy pofozgatta  az anyját  előttem már  akkor, vagy oda  odalegyintett, hiszen lehet szépíteni szavakkal. Ő nekiment  társainak, ha nem ő mutatta meg nekem  az ovi új kistraktorját   az udvaron.  De  akkor hiszem, hogy tele  volt  szeretettel és szeretetre való igénnyel. A  ragaszkodás  vágyával,  amit csupán rosszul kezelt. Véleményem nélkül teszem  fel a költői kérdést ,miért? Azt hogy engem szeretett  a maga kimondatlan formájában, abban biztos vagyok. Nem másért, mert  tudta  hogy elfogadom noha a  tiszteletet is meg kellett adnia.  Bármekkora  bohóc voltam a kedvéért , amíg  ha  azt mondtam állj , akkor állj. Úgy  voltam a  barátja ,hogy nem  voltam a  barátja.  Egy felnőtt voltam . Attól még   rendreutasításán kívül ugyanúgy  játszottam , fogócskáztam vele   az ovi udvarán , ahogy  a  többiekkel.  Sokan sokan együtt.  Hogy jön mindez Zselykéhez? Úgy hogy  ez  is  az elfogadásról szól . Ha  egy gyerek  rossz,  annak oka  van! S  ez a  példa  volt egy olyan előttem  amely  arra tanított , hogy milyen szülő NE  legyek  soha.  Mindent  megengedő , minden  gyeplőt  átadó, minden áron megvédő!  Vagy talán nem  ez az oka  annak hogy rossz volt, hogy nem  tudta kimutatni az érzéseit, csak akart és  parancsolt ahol tehette? A reggeleken egymástól nem  nagy távolságban ült a  két  gyermek.  Egyik alkalommal éppen egyszerre  az akkor 6 éves ördögöm  aki az iskolára  készült …szerette  volna   lehetőleg nem levenni a   cipőjét. Mellette a  fiatalabbka  autista  Zselyke lánykám,  sem igazán mutatott  hajlandóságot. Én az ujjammal gyermekemre  mutattam .
• Húzd le a  cipődet !nem nyávogtam , nem  könyörögtem. Ezt a mondatot  ismételtem katonásan  , s  ha indokolt volt kezét  húztam a  cipője  felé jelezvén, mi a teendője és  hogy én ezt nem fogom helyette megtenni.  A másik  anyuka megszólalása  előtt a   fia  szólalt meg.  Kinyújtotta a  lábát és  azt mondta:
• Húzd le  a  cipőm! s  anya mint hű  szolga  néhány  finomnak árnyalt  szó,  szégyenkezés  ellenére is , hű  szolgának  bizonyult. Levette fia  lábáról. S a  többi anyuka  rám nézett s  néztük ezt a  groteszk  jelenetet. Hát   így lész egy  emberből  szolga. Hát  igy mutatja meg a gyereknek, hogy „ főt hajt nagysága   elött ”és  ez SOSEM lesz egy a  szeretettel! Én csak hajtogattam  azt a kis kurta mondatot és ugye  mondanom sem kell mi lett volna, ha csak egyszer is megteszem helyette. Megkaptam sokszor  az anyukáktól, hogy olyan vagyok mint egy  őrmester. Igen! Amit  a gyermek megtehet,  azt meg kell tennie. Amire  nem képes , azt úgysem fogja.  Azon a  délutánon  egy  kislány  aki reggel  végignézte  a  jelenetet, rászólt az édesanyjára,  hasonló stílust öltve  hátha neki is bejön.  
• Húzd  fel a  cipőm! -Nála  ez nem jött össze. De  a  lényeg, hogy  így hatunk egymásra. Amit  az egyik gyerek lát  egy másiktól, ki fogja   próbálni ha  számára  ez könnyebb , kényelmesebb útnak  tűnik. Ezt  az egymásra  való hatást  oly  sokszor felejtjük el. Én viszont nyertem minden  alkalommal a  saját  gyermekemmel szemben , de  az igaz, hogy talán ez több időt  vett igénybe  mint normál társainál.  Így tudtam körülbelül mikor érjek oda és mikor indulhatok a  dolgomra szabad emberként. S itt hozzáteszem , ha  gyermekem nem lett volna  rá képes nem is  játszom meg a  bazári majmot, de  a  gyakorlás  az gyakorlás! Tudtam, hogy képes  rá. Nem érdekelt  ha  sír… Nem érdekeltek az értetlen arcok! Egy embernek  csak magában kell  biztosnak lennie. Csak magának kell tudni  ,hogy jól  cselekszik.  Jól cselekedtem. S ha még  annyira  visszakanyarodhatnék… Sokat tűnődtem azon ha a  másik szülő helyében lettem  volna, lett volna  bennem  annyi empátia,  hogy míg  nézem  hogy ő  küzd az övével , addig én akár  példát  is mutathatnék,  hogy ez nálunk is  így működik? Hogy  az enyémnek pont úgy  kötelessége  mint az övének? Szóval eszembe  jutott  volna? Határozottan ! Határozottan igen , s  ez mégsem egyenlő az ítélkezéssel, csupán szemléltetem  a nem egyforma  gondolkodásmódunkat. Egy  autista   esetében sosem  tehetünk kivételt. De  azt gondolom, hogy egy  nem  autistánál sem érdemes. Hiszen nem  a lehetetlent kell várni tőlük! Nem arra  buzdítok mindenkit, hogy legyen hajcsár! Inkább arra ,hogy vegyük észre a  környezetünket, és ne  csak nézzünk hanem lássunk is.  Értsük és  érezzük át  a helyzetét,  s mindenkit a saját képességein keresztül  ítélj.

( Mielőtt keresgetnék az ismerősem ki lehet a ki? Nem kell keresgetni! Nem kell  ítélkezni! Nem kell  velem  egyetérteni. Ezek az én nevelési elveim lenyomatai ,  az én  szemszögöm ,  az én igazságom . Ha  valaki ettől mély   fájdalmat fog érezni  az viszont csak  azért lesz hogy  az élet vegy kicsit elgondolkodtassa, mert  minden  írás  egy  tükör melyben saját lelkünk látható. )