Óvodaváltás

Nehéz  volt  belátni ,hogy nem  hagyhatom  az óvodában. Láttam  a bene  gyűlő stresszt a  jelek   erősödését.  Magamban is ott  volt  a  tudás, a  felismerés hogy ez itt már kevés, de   ennél ijesztőbbet el sem  tudtam képzelni. Úgy nőttem  föl, hogy  egy  faluba  töltöttem  a fiatal éveimet és  Atádon  kívül  ahol iskoláimat folytattam  nem jártam szinte semerre. De nem  voltam  tisztában azzal , hogy ez micsoda  korlátoltság  volt. Nem   tudtam  mekkora gátakat építettek  bennem  a  szüleim. Mert ezekkel az ember  nincs  tisztában.  Még férjhez is a  szomszéd  faluba  mentem. Mondjuk ki  szánalmasan  zárt  világban éltem. De persze  ez nagyon relatív. Sokan élnek  falun  , sokan hiszik, hogy mindent  tudnak a  világról miközben fogalmuk  sincs,   hogy  milyen apró  töredékét  látják annak. Talán furcsa  lesz  amivel példáznám , de én roppant sokat gondolkodtam ezen , s  minden  vallástól és  hitrendszertől  függetlenül úgy  gondolom , mindenben valami kis igazság  amit észre kell venni, s ha másra nem jó  csupán az elgondolkodtatásra, akkor az csak hasznos lehet.

„Egyszer Buddha a tanítványaival Savatthiban járt, találkozott sok tudós emberrel, remetékkel, előkelőségekkel, akik folyton folyvást vitatkoztak arról, hogy milyen is a világ valójában. Egyesek azt mondták, hogy a világ végtelen és örök, mások szerint a lélek is meghal a testtel, egyesek örökké, vagy nagyon soká élhetnek és vannak praktikák, mellyel befolyásolhatjuk kedvezővé téve a minket ért dolgokat, voltak akik szerint ez nevetséges. Uram, neked mi a véleményed?  - kérdezték.

Buddha így felelt: "Egyszer régen volt egy rádzsa, aki odahívta a szolgáját és azt mondta:" Gyere, fiú, menj, és gyűjtsd össze a palotám elé minden vak férfit Savatthiban.” Amikor ott voltak, kivezetett egy elefántot a térre és megmutatta nekik. De a vakok az elefánt mellett állva csak azt tapasztalhatták meg, amit épp elértek belőle. Volt aki a fejénél állt, volt aki a farkánál, az oldalánál, a fülénél, vagy a lábainál.

Nemsokára odament hozzájuk a rádzsa és nagy hangon megkérdezte őket: mondjátok el, milyen is az elefánt valójában?

• A fejénél álló férfi azt mondta: az elefánt egy óriási sziklatömb.
• A fülénél álló így szólt, az elefánt egy nagy, poros, puha zsák.
• Az ormányánál álló felkiáltott: az elefánt veszélyes óriáskígyó!
• Az agyaránál álló azt mondta: az elefánt egy nagy lándzsa, vagy karó.
• A körmeit tapintó szerint az elefánt ekevas.
• Mások szerint az elefánt egy nagy, göcsörtös fa, csónak, vagy bivaly.
• A farkát fogó szerint egy kötél, végén nagy ecsettel.

Mind hallotta mit mond a másik és elkezdet veszekedni, fennhangon hirdetni tapasztalatait. Az elefánt ilyen! Nem, olyan! Ne hazudjatok, én tudom, éreztem, hogy amolyan! – és hamarosan összeverekedtek. A rádzsa ezen nagyot nevetett.

Olyanok vagytok ti is, mint azok a fontoskodó vakok a piactéren – szólt Buddha. Tudatlanok akik, bár tudják, hogy nem látnak, körömszakadtáig védtek a tévedéseket és részigazságokat - nem látjátok meg a valóságot úgy, ahogyan a dolgok vannak.”

Szóval adott egy ilyen korlátolt  szülő. Valaki, aki  nem  ült  még fel a  buszra , hogy  elmenjen  világot  látni. Aki mindenhova  okkal és  céllal és  valószínű  kísérővel érkezett. S most azt mondja  neki az élet:

• El kell vinned Zselykét ebből a  faluból  ,ha  azt akarod  hogy  fejlődni tudjon. –
• Hova  vinném? De  hát  itt  a  Csenge , hogy  szakítsam ki innen? – ezeket nevezik ugye   kifogásoknak. S minél okosabb az ember,  annál több  kifogást gyárt az elme. Megpróbálkozol  áttestálni a felelősséget , legalább  a  szavak  segítségével de   rájön  az ember,  végsősoron egyedül  magában a  felelősség,  hogy megtegye   amire  szükség  van.  S hiába  voltam korlátolt  világ  életemben  ,  ezt félre  kellett dobnom a  francba.

 Meg  kellett  fogalmaznom  amit más  nagy  emberek   tán jobban megfogalmaznának, mint például:

„Az ember végül mindig egész életével felel a fontosabb kérdésekre. Nem számít, mit mond közben, milyen szavakkal és érvekkel védekezik. A végén, mindennek a végén élete tényeivel válaszol a kérdésre, melyet a világ olyan makacson intézett hozzá. Ezek a kérdések így hangzanak: ki vagy?… Mit akartál igazán?… Mit tudtál igazán?… Mihez voltál hűséges és hűtlen?… Mihez vagy kihez voltál bátor vagy gyáva?… Ezek a kérdések. S az ember felel, ahogy tud, őszintén vagy hazugon; de ez nem nagyon fontos. Ami fontos, hogy a végén egész életével felel.”              (Márai Sándor: A gyertyák csonkig  égnek)

Na , hát  ha  valamiért  igazán  felelünk , az az élet amit mi teremtettünk. Akkor is  ha  más  ezt másként csinálja  vagy éli. Mi a sajátunkért  felelünk.  Olyan különös  véget ért  a zákányi  ovislét   . Volt  benne valami nagyon szép, és  volt  benne   valami nagyon  végleges. A legszebb hogy semmit sem tennék máshogy, hogy rájöttem mindent  csak magamhoz mérhetek. A  tőlem függő és  tőlem  telhető mércén  keresztül, de  elfogadva   hogy  tapasztalásra  kell törekedni , „ megtapogatni körbe  az elefántot”  hogy egészében lássam.   Fülemben  csengenek  anyák  szavai  arról , hogy ők nem mernék  más  városba   hordani két  gyereket. Meg  hát ilyen áron , hogy minden hajnalban kezdődik és  szinte  este érnénk haza?  Hát  ennyit  buszozgatni , meg fél napot várni míg végeznek?  Talán ezért  jó ,nem olyannak lenni mint  mások. Én nem kételkedtem már  abban, hogy meg kell tennem és  abban sem hogy meg fogom tenni ,  csupán nehéz   volt  elengednem az addigi  hétköznapjaimat. A kis buborékot  ami körülvett. Belátni , hogy   a  gyászt  ezen  szempontból is át  kell élnem.  Az egyik legnehezebb  pillanat volt mikor  kis  barátommal ,és angyalkámmal  aki másik kis  barátunk volt leültem külön- külön . Az ördögömmel az oviban , angyalommal pedig  egy park  padjára  telepedve. Fontosnak tartottam. Talán hogy lássák  vannak korszakok  az ember életében  ami  időnként  túl  sok mindenen  változtat.  Ez pedig így  helyes.

 Megtaláltuk a megfelelő ovit…és onnan egy új ösvényre léptünk.