Mit jelent jelen lenni?

Mi sem egyszerűbb ennél , gondolhatnánk. Hiszen ott vagyunk ,ahol vagyunk.  Vagyis ez nagyon szép  volna , de a  gondolataink szárnyán , a  rohanó  világ  szerteszétnem  szakítana egy  szülőt. De addig el se kell menni, hiszen egy még nem  szülőt is.  A jelen levést bizony éppen ezért  tanulni kell. Milyen jó is  volna  ha ez olyan magától értetődő és  természetes  lenne. Ha semmit  se kéne érte tenni. Fizikai testünk jelenléte önmagában vajmi  kevés. A  túlterheltség  azonban egy  dolgot tesz, káoszt teremt.  Aki nem szokott rendszerekhez , nem  tudja tudatosan szétbontani napjai eseményeit , megtervezni fontossági sorrendben  mi vár  rá aznap  , az bizony  szülőként egy nehezített pályán mozog.  Azért ha egy normál gyerekről beszélünk még nem is annyira. Mint mondottam már többször , minden  viszonylagos. Imádom az olyan posztokat ,magasröptű  szövegeket melyekben egygyermekes  szülők  túlspirázzák,  hogy ők milyen leterheltek. Nincs idejük pisilni , pihenni  stb. Imádom mert visítok a  röhögéstől és arra gondolok, hogy mekkora a  különbség köztük , és egy autistát nevelő között. Hallott minket valaki arról panaszkodni ,hogy nem lehet percünk, mikor nem figyelhetünk másra? Merthogy nem igazán , ugyanis  rútul ki is használja a gyermek. Ahogy  amúgy meg is teszik időről időre. Mert nekik elég pár  perc, és  lehet épp már  a  rendőrséggel kerestetjük mert megszökik. Nyilván ez szélsőséges  példa már , viszont pici lányom esetében  volt rá példa. Tehát nem engedhetem meg , s néha  szörnyű  hogy nem tehetem meg azt, hogy ezek a  dolgok helyett inkább nyaforásszak azért mert játszani kell velük.  Nem egyszer az életünk lepörgött mikor  pelenkával a  seggén világnak indult . Mert azt a  tized másodpercet kihasználta míg a  rántást kevertem ,  vagy éppen  bármi mást .  Ezek a  szörnyű esetek tanították meg hogy igen hát , még mindig nem  vagyunk teljesen jelen. Még nem alkottunk meg körülményeket amik kizárják a  bajt. Azonban mindenki nyugodjon meg . Tudunk enni, inni , pisilni , pihenni és azért , mert megtanulja az ember beosztani az időt. Akkor és ott ! Felülbírálhatja  egyetlen percnyi körülmény és  reagálunk. Mert nincs más  választás. Mert a  súlyát éreznünk kell. Pont ezért gondolom ,hogy  Csenge (elsőszülött )lányommal talán nem foglalkoztam így  magam sem olyan tudatosan mint most tenném , ha újrakezdhetném . Persze  amúgy is  sokban  különbözik a két  dolog. Csenge imádta  ha meséltem , míg Zselyke sokáig nem tűrte a hallgatását sem. Így a   figyelmük lekötése  sem ugyanaz. Sose  volt és  tudom nem is lesz.  Ami azért érdekes mert ha  egy normál gyermek testvérségével foglalkozunk sem lehet szerintem egyformának tekinteni. Nem egyforma képességekkel , személyiségekkel találkozunk . Csenge mindig rajzolt , Zselyke pedig  a játékrongálásán , mind szétszórásán kívül semmit sem  akart tenni nagyon sokáig. Míg rá nem jöttünk, hogy ne  erőltessünk rá játékokat , hanem a magunk fejébe tegyünk rendet. Mert nem is tett mást, csak a mi fejünk káoszát  vetítette  vissza  a külvilágra. Ezzel átadva  a felelősséget hogy , na így gondolkozz! Persze sok szülőnél  tapasztalom ,hogy állítja minden rendben  van és mindent fantasztikus, harmóniában tesz és él, de a gyermeken nem ez látszik. Zselyke  egy idő után  önterápiába kezdett a  rajz álltal. S én az  írással kerestem a menedéket  ,ahol önmagam  világát  alkothatom . Ahol azt éreztem teszek  valamit  és mindent én irányítok , nem úgy mint a  valóságban. A  valóság körülményeit ugyanis  készen kapjuk és  vajmi kevés a   ráhatásunk. Szóval én az írással gyógyítottam rengeteg sebet, ami talán gyerekkoromtól  tátongott bennem ,  azokat is  amik előző életem hozadékai  , de sajnos a  jelen levés még nem sikerült igazán. Nem sikerülhetett! Értsük meg ha  a múlt mint árnyék követ , ha a  sérelmek , a szeretetlenség érzése mar .Nem tudunk a  jelenben élni! Csak a kudarcot érezhetjük. Az elbukottságot. S mindez felismerését mindig egy útszakasz  végén tudjuk felmérni.  De szépen kirajzolódott bennem  mikor vagyok „Író” , mikor  vagyok anya stb.  Amit persze  nem úgy kell érteni, hogy teljes  egészében  szét  tudtam választani rögvest. De például. Amikor elkezdtünk  a kanizsai oviba  járni ,nekem pedig ott  volt  a fél nap ami várakozással telt, mindjárt  tudtam, hogy nem semmittevéssel fog telni. Akkor  volt ott az idő  önterápiámnak . Minden reggel nagyon  csinosan  , a kávézó egy asztalánál mint ha valami nyilvános iroda lett volna , ültem és  alkottam a jelenem . Mint ha leültem volna magammal  beszélni  azért , hogy elfojtott gondolatok  szabaduljanak fel . Így aztán úgy  gondolom Zselyke és  én egyformán alakultunk. Egyformán esélyt kaptunk fejlődni. S  az ő „átka” így ne is  volt „átok”  többé. Csak egy körülmény , egy út ,  egy lecke ,egy ajándék. Azóta hosszú évek teltek el s én örülök , hogy szembe néztem a diagnózissal. Ezért  tudom tanulni a jelent . Mert ahhoz először is minél tisztábban kell látni. S ezt tanulni igazából sosem szűnik meg , ha igazán tanulja valaki