Kronológia nem indokolja , hogy  erről  beszéljek , de néha a  sors  az igazi  tanító,  akit hagynunk kell  vezetni minket.  Sokat  írtam eddig is a stresszkezelésről , sokat de  keveset! Hétfőn este  olvastam egy  autista   tollából  íródott  útmutatót. Egy lehetséges  fusztráció kivetülést , amelyet nincs  szülő  aki  szeretne  elképzelni . De  most igen is tessék elképzelni. Tessék nyitott szemmel nézni a   világot, és  tessék látni  a  problémát , hogy megláthassuk a megoldást. Nagyon tanulságos  volt és  egyben megdöbbentő. Egyszerűen motoszkált a fejemben ,  hogy  vajon  tényleg mik a  határok,  micsoda  szörnyű  ára  van a meg nem értésnek? Őt olvasva rájöttem hogy nagy! Viszont mint minden esetben  előjött belőlem a dac  hogy  ilyet  még nem láttam, nem  hallottam közvetlenül  , akkor  fogjuk  be  a fülünket  csukjuk be  a szemünket.  De mint mondtam ,az élet nem  így működik. Meg kell tanulnod  amit meg kell  tanulnod. Te  aki elolvasod  ,neked  is, mert nem  véletlenül  választottad ezt az olvasmányt ma magadnak. Mielőtt olvasnád  a férfi cikkrészletét. A sors iróniája: tegnap a  reggel kihallgattam egy  autista  fiú történetét. Eddig  sosem  találkoztunk,  így semmit sem tudok  róla . Sem  a nagymamájáról , sem  a fiúról... S míg így  is mély  nyomokat hagyott.

 Egy  tanárnéni  a  nagyszülőhöz  lépett és beszélgetni  kezdtek, persze nem a fiú jelenlétében. Sosem fogom azt gondolom elfelejteni.  Tanárnéni  kérdőn nézett a   nagymamára  és  beszámolt neki  róla  hogy a  fiú testén milyen éles  karcolások,  karmolások találhatóak. Aggódnak érte. A nagymama  beszámolt  hogy őt nem  bántja  , vele és  előtte nem  viselkedik  így. A  tanárnő még inkább nem értette a  dolgot és  felvilágosította a  nagymamát ,hogy  az anya milyen levelet küldött neki.  Egy  agresszív , veszélyes  szinte  ölésre  is  képes  és  hajlandó állapotról  számolt be. A nagymama  sírni kezdett,   esküdözött, hogy a  fiú nem ilye!. Hogy  ő  gondoskodna   róla  ha tehetné, de már  túl idős, 78 éves.  Nem tudja a  megoldást , de  azt tudja  hogy az anya  nem akar már  foglalkozni a  gyerekkel,  és  otthonba akarja  juttatni. A tanárnő kérdezte lehetne - e  az édesapjával  hagyni kicsit , míg  kipróbálják hogy az jobban  működne - e? A  válasz nem. Ezen azért nem lepődök meg, mert egyrészt  az apák  nagy  része  elhagyja  az ilyen  gyereket, másrészt ha  tartják is  a kapcsolatot  , de  úgymond  pénzt kell keresni ,  egy  gondoskodó opciónál  viszont  nem  tudja  ezt kellően megoldani. Nincs idő! Előttem van a  tanárnéni beszámolója.  Arról szóltak,  hol  vannak  a  karmolások.  Az aggodalom. Az a tény,  hogy  dönteni kell hamarosan. Hogy  el kell indulni , de  hova? Mit  tehet  egy  idős  néni aki aggódik? Mit tehet   a  tanárnéni  aki aggódik? Mit  tehet a gyermek  akinek  ez az egyetlen módja kimutatni, hogy a  belső  feszültség miatt összetörik időnként.  Hozzáteszem még az az opció is  szóba  került, mi van akkor ha  a sebeket az anya okozta? Ki tudja  ,nem  csak  így próbálja majd  magyarázni miért mond  le róla. Nem lehetünk kompetensek abban ,hogy  véleményezzünk. Mindezt  végighallgatni.. elképzelni egy  jövőképet…  elképzelni a következő  szintet  amikor már nem  csak önmagára  lesz  veszélyes a  fiú… elképzelni  a  szintet ….ugye  ez sok. Az. Sok és  félelmetes. Kevés  az információnk, de én rendbe  tennék itt pár  dolgot. Az agresszív , vagy önpusztító  viselkedésnek  az én  szemembe   az az oka hogy fel akarja  hívni    szülő  figyelmét.  A környezet  felé  vetített segélykiáltás ez.. De nem álltalánosan , néha  csak egy  ember  felé  szólóan. Itt hamar leszűrhettük. Az anya   felé!

• Figyelj  rám! Érts meg!  Dühöngenem kell , mert úgy  érzem csak  probléma  vagyok a   számodra! Én  mindenkinek egy  nyűg vagyok! – s igaza  van , már  egyre  nagyobb nyűgként éli meg az anya , ha már   arra sem méltat  egy pedagógust hogy telefonáljon , vagy  személyes  találkozót  kérjen !Akár  skypon  ! Mindenre van mód. Egy levéllel nem lehet beszélgetni! Egy levéllel látják őszinte vagy e?  Egy messziről jött ember… Mi az hogy nem megyek oda? Mi az, hogy nem teszem meg amit  meg kell tenni? S mielőtt  elítélnénk. Egy szót mondanék. Depresszió! Nem azért  hogy  védjem. Ki nézi  azt  min megy  át  nap mint nap? Lehet, hogy  egyedül  van és  minden  reménytelennek  tűnik a  számára. Lehet  hogy már önmagát is tehernek érzi a   világ számára. Lehet  úgy érzi  ő az  aki a hibás, ő az aki megbukott. Elbukott mint anya. Elbukott mert nincs  eszköze , lehetősége, nincs  egy  ember aki erőt  ad. Aki arra buzdítja , hogy állj  fel  ,porold le  magad és menj tovább! Hogy  fogd annak a  gyereknek a kezét mert miatta kell élned! Miatta kell jó  döntéseket hozni, amit csak akkor tehetsz ha te magad stabil alap vagy.  Hogyan lehetne  egy  depressziós  ember stabil alap? Aki küzd   a megélhetésért,  aki nem tud   dolgozni , akinek nincs  magánélete. Nincsenek  barátai stb. Nem mindenki képes  arra  amire mi. Nem  ítélhetünk el senkit csak mert mi  megtennénk ezt vagy azt. Azok mi vagyunk. Amiben élünk az a mi életünk.  Neki a  sajátja  jutott , és nem mindenki ugyanazzal indul.  Az élet nem  az a  „játék” , ahol  minden  egyenlő és  tökéletes.  Az emberek  akik mindenféle  előítéletet  gyártanak, mit  tudnak arról  hogy    a másik mit él meg?  Honnan  tudod ? Csak mert nem mutatja? Honnan  tudod kit kell elítélned?  Talán ha csak egy  kéz nyúlna felé,  ha  egy  valaki elmondaná  neki ,hogy ne  félj mert itta  megtoldás. De … nincs  mindenre megoldás…S annyian élünk  így! Nincsenek megoldásaink. Egyet kérek az élettől , s  ha mantrázni akarnék ezeket mantráznám: Ne   ítélkezz és  ne  ítéltess! Szárítsa  fel könnyeid   a  tudás  sugara. Adjon erőt a  szívedbe  a  jóság. Ne hagyd  hogy a  falaik válasszanak el az emberektől. Néha nagy falak mögött vannak a  nagy szívek. Ott segíts  ahol megteheted, ahol te is kapsz az adás  által. A kitartás   adjon neked  szárnyakat és  reményt. Nem törhetsz össze, nem keseredhetsz el ,mert minden rajtad  múlik! Rajtad múlik  az életed! Rajtad múlik az élete!

Itt pedig  az általam olvasott részlet, s bár nem rövid , de nagyon érdemesnek tartom arra , hogy átgondoljuk!

„Milyen a meltdown? Hogyan éli meg azt az autista személy? Mi a célja?

Egyetlen célja van. A belső feszültséget levezetni, megszüntetni.

És ebből látható, hogy mi a különbség a hiszti, és a dühroham között. A hisztinek az a célja, hogy valami külső eredményt érjen el, azt lássa a befolyásolni kívánt személy. Ezzel szemben az összeomlás után, ha valaki azt látta, akkor pláne szégyenérzet veszi át az uralmat. Nincs az a csoki, tárgy, játék, amit ha megkap az meltdownon átesett személy, akkor többé nem csinál ilyet, vagy azonnal abba hagyja. Mert nem ez volt a célja. Hanem az, hogy a belső feszültség megszűnjön.

De ha már az idegrendszer lenyugodott sincs még teljesen vége, mert magát a helyzetet megélni, az azt követő szégyenérzetet, a zavarodottságot, és legfőképp a magatehetetlenség érzettel nehéz mit kezdeni.

Főleg, ha az ember úgy érzi, hogy egyedül van ezzel problémával, és nem akarják, vagy tudják támogatni ezzel kapcsolatban.

Ezek a érzések, érzetek nem múlnak el olyan gyorsan, mint maga a meltdown. Ezek ott maradnak sokáig az ember fejében, főleg akkor, ha sűrűbben következik be. Erre még rátesz egy lapáttal az is, ha a környezete ezt nem érti meg, és nem fogadja el. Mert akkor pláne úgy érezzük, hogy velünk van a baj, mi tehetünk erről az egészről.

De akkor mit tegyen az ember? Adjak neki gyógyszert?

Nem! Csak is akkor adjon gyógyszert neki, ha beteg (megfázás, lázas...), vagy, ha más állapot ezt megköveteli, és az orvos is azt ajánlja, írja elő.

A legtöbbünk a nyugtatóktól eltompul, katatón, használhatatlan testbe zárt szellemként éli meg az ilyen leszedált állapotot.

Sokunk agya úgy pörög, hogy azt nehéz kifejezni. Ha egy átlagos ember agya 100 km/h-val haladó jármű, akkor a miénk egy 300-azzal hasító lehet, aki képes mindezt egy zsúfolt városban is megtenni, és 200-al venni be a kanyarokat. Mindezt baleset okozása nélkül.

Amikor ilyen gyógyszereket kapunk, akkor olyan, mintha kifogyott volna az üzemanyag az autóból. A sofőr hozzászokott a száguldáshoz, de az autó nem indul.

De ha nem gyógyszer, akkor mi?

 (itt én hozzáteszem  kisgyermekként   a szülőnek lenne  tanácsos  ezta  szerepet vállalni)

A legjobb módszer a megelőzés! Ehhez ismerni kell önmagunkat. Ki kell tapasztani, hogy mik okozzák, mik járulnak hozzá a meltdown kialakulásához. Ez egy hosszú folyamat. Ráadásul idővel változhatnak is a kialakulást kiváltó okok.

A felismeréshez érdemes minél előbb nekiállni. Ehhez érdemes egy roham-naplót vezetni

Amikor lecsengett egy dühroham, akkor jegyezzük fel az esemény dátumát, időpontját (nem kell pontosnak lennie, csak kb, és hosszát!), helyszínét, az okokat, és a roham mértékét, fokát, amit a füzet elején megalkotott skála alapján határozzunk meg.

A füzet hátuljára pedig azokat a dolgokat kell feljegyezni, amik segítenek nyugodtnak maradni, lenyugodni, illetve, amik könnyen elősegíthetik a meltdown kialakulását.

Ami sokat segíthet, hogy ha már látjuk, vagy érezzük magunkon, hogy elindultunk a lejtőn, akkor ha eltudunk vonulni egy nyugodt, számunkra biztonságos helyre. Ez iskolában jó, ha olyan hely, amiről tudnak a tanárok, ott dolgozók, hogy ilyenkor hogyan álljanak hozzá a roham alatt álló személyhez. És legfőképp, ha valaki felügyelni tudja az osztályt elhagyó gyereket!

 ( én hozzáteszem  az iskolában is kialakítható egy sarok , vagy csak egy  szék  ahol lehet lecsitulni)

Azt is érdemes bevezetni, hogy ha igénye alakul ki a gyereknek az elvonulásra, hogy ezt ne használja ki lógásra, tényleg akkor menjen csak oda, ha szüksége van rá, valamint, hogy ilyenkor nem mindig vagyunk képesek beszélni, mutizmus alakulhat ki, ezért valami egyértelmű jelzés arra, hogy mit szeretne a diák. Ez lehet, egy nyugi-szünetre van szükségem kártya, amit felmutat, oda ad a tanárnak. Egy két oldalán eltérő karszalag, amit megfordít, ha szüksége van a magányra, és ezt mutatja oda a többieknek.

Ezt érdemes a diáktársakkal is tudatni. Mert, lehet, nincs szüksége arra, hogy az osztályt otthagyja, de arra igen, hogy hagyják békén, ne szóljanak épp hozzá. Vagy ne érjenek hozzá.

Ezt jelezheti egy nyakba akasztott táblával, karkötővel, kártyákkal, órával, skálával. Ezt is a fantáziára lehet bízni. Ezt viszont érdemes mielőbb kitalálni, és annál maradni. Ha nem elég hatékony, vagy jó, akkor lehet váltani, de nem érdemes ezt sűrűn megtenni, mert az zavaró lehet mindenki számára.

Valamint, mindig meg kell várnia az engedélyt a tanártól a nyugi-helységbe menetelhez! Ha ez elmarad, akkor lehet tudni, hogy valami nagy baj van! Mert ilyenkor, már nem számítanak a szabályok, csak az, hogy mielőbb, egy nyugodt helyen lehessen, ahol lenyugodhat.

Mit tegyünk, ha már beütött a krach?

Ez is egyéni igényű dolog. Ezért érdemes ezt is megbeszélni. Nekem ilyenkor mindig ütnöm, rúgnom kell valamit. Ilyenkor szeretek egyedül lenni.

Érdemes lehet, egy boxzsák, vagy szivacsos fal, amit lehet ütni, rúgni. De nem mindenkinek erre van szüksége. Valaki ordítani szeret. Vagy épp káromkodni. Van aki csak befele fordul, és rágódik. Van, aki önmagát bántalmazza. Ezt érdemes megváltoztatni, mert ez nem épp jó dolog! Ugyanúgy, amikor valaki másokat bánt!

Van akinek arra van szüksége, hogy simogassák, van akit ölelni kell, és van akinek arra van szüksége, hogy szorítsák!

Mivel az érzékszerveink jellemzően alul, vagy túl működnek, ezért egyes területeken kerülők, vagy keresőek vagyunk.

Mert vagy túl sok az inger, és ilyenkor próbáljuk meg elkerülni, kiszűri, fizikailag, mert agyilag nem megy.

Vagy alul működik, és olyankor próbáljuk túl terhelni, hogy valami bejusson, és működésre bírni az adott szervet.

Az is lehet, hogy valakinek mindkettő megvan. Ez akár még egy adott szervre vonatkozva is! Mert előfordul olyan, hogy egyszer csak kikapcsol az adott szerv. Ilyenkor jönnek az olyanok, hogy pörög, fetreng, dörzsöli a szemét, ütögeti a fülét.

A fej ütögetése is előfordulhat, amikor az agy működik alul.

Én iskolás koromban, amikor már éreztem, hogy kezdek túl telítődni, de még a meltdown előtt, eleinte a kezemet kapartam, ami hamar véres lett, és ez feltűnt a tanároknak, ezrét hamar áttértem a fejem kaparására. Ma már emiatt a fejem tetején kevés a haj. Anyukám nem is értette, hogy miért olyan véres sokszor a feje búbja.”

(az idézetet a: : nemadommagam.blogspot.com -on publikálták)