A megfelelő óvoda kiválasztása

Ez egy olyan fontos  döntés  ami sok mindent meghatároz. Szeretném azt  mondani,  hogy  tágak a  lehetőségeink de nem  mondanék igazat. Hiszen  a  földrajzi  távolságok,  az anyagiak , az információnélküliség mind  mind  nagyon is  leszűkíti a lehetőségeket. Nekünk egy  ismerős  ajánlotta   a   bizonyos kanizsai ovit , mivel gyermeke is odajárt. Nyilván ennek megfelelően azonnal utána is  jártunk és ismét olyan érzésekkel  találkoztunk  amelyekkel mindaddig soha. Egy kis faluba  lássuk be  nincsen túl sok autista  vagy  fogyatékkal élő. Így  aztán fogalmam sem  volt  arról milyen lesz  gyermekek  csoportjait látni ott a   folyosón  sétálva   akikről  tudom hogy mások , és  ez a  másság sokuknál  fizikailag is látszik.  Ugye  itt jön  vissza  az emberből a  gyász. Itt jön az ,hogy  elképzeljük  a babánkat aki majd  tökéletes  lesz és  szép. Itt jön az ,hogy másoktól is mind  ha  elvárnánk, hogy  tökéletesek  legyenek és  szépek . Őket  látva mindez előjött. A  tudatosodás  része  volt , a belátásé  hogy  a mi gyermekünkre is   ilyen szemmel fognak nézni. Rajta is  rácsodálkozó  szemek  fognak vizsgálódni. Bármilyen szép , de  belőle  áradó zártsága mindig láthatóvá teszi a másság  felismerését  egy idegennek is.  Volt időm felkészülni az ovi kezdetéig …gondoltuk  mi. Gondoltuk majd  már nem lesz ilyen ijesztő ez. Gondoltuk, úgy  kell felfogni mint más  esetben, de nagy  volt   az eddig ismeretlentől  való félelem. Saját nehézségeinkre  koncentráltuk és  nem is  hiszem,  hogy  ebben a helyzetben  lenne  szülő  aki magabiztosan tudna  lépdelni az élet ösvényein. Tudtam is,  és szégyelltem is magam érte. Szégyelltem azt, hogy  nem  tudok olyan természetes  és  erős lenni mint kellene.  De ma már  tudom,  hogy  ne  is  akarj ember Istent  játszani , mert  hamar belebuksz  abba  a szerepbe. Mivel  ember vagy, igen lesznek  félelmeid,  lesznek korlátjaid  amiket  viszont  szépen  lassan legyőzhetsz, ha  beleállsz és teszel érte. Az első nap  a kanizsai oviba  mindjárt   az első percében egy olyan „élményt”  adott amit  azt gondolom nem is felejtek el soha. Belépve  az öltözőbe  ugyanis   gyermekek között  volt  egy kislány,  Julcsika  aki megijesztett. Nem tudok erre jobb szót. Nem tudok és nem mentegetőzöm , de soha nem láttam hozzá hasonló kislányt. A  bőrproblémái,  a teste  fejletlensége mind mind ijesztően nyilvánvalóvá tette , hogy a problémái közel sem oly  jelentéktelenek mint  a Zselykéé. Ugye  milyen furcsa ,hirtelen  semmissé  kezdtek  válnia sajátjaink? Bennem mint anyába  hirtelen  az ugrott be,   vajon  az ő  szülei mennyire  félhetnek? Vajon az ő  szülei ,mennyire tudják kezelni mindezt? Mennyi  erőre  és  szeretetre  van szükségük ezt megtenni?  Sírni tudtam volna,  szinte levegőt  alig kaptam. Furcsa kettőség volt mindez. Mert  egy  dolog  azért  határozottan elmémbe  ragadt. Egy mondat amit azóta is mondok magamnak.  – Jó helyre  hoztam !- Julcsika  személye  pedig  ijesztőségével tette magát  fontossá.  Szépen lassan megismerte   a hangom ,és olyan apró  dolgoknak adott jelentőséget  számomra , hogy azt sosem  gondoltam.   Tudják milyen fontos egy  sál? Nem ,nem  azért mert  a  tél hidege  ellen  véd! Hanem azért mert  egy  apa  a  vele   való cirógatás  által  tudja  boldoggá tenni a gyermekét. Minden  reggel… elköszönéskor.  Ez egy olyan szeánsz  volt, melytől még ma is  megtelik a szívem szeretettel.  És lám  ami ijesztett , csodává  alakult. Egyre többet figyeltem. Egyre  többet, mígnem  beszélni is kezdtem hozzá, hogy én is a  szeánsz  része lehessek egy kicsit. Hát  honnan tudnám  ,hogy  hozzám hasonló „ parasztgyomorral”  rendelkezik és imádjuk a   hagymát  töpörtyűt stb.  de reggelire  kakaós  csiga  jár neki. Mindehhez nem kellett, és nem is tudott beszélni. De reagált. S  minden apró  jelzés hatalmas csoda  volt. Julcsika  csodája. S az el nem maradt utolsó ölelés  apától.  Melyet szintén kötelezően  végignéztem,  mert magam köteleztem erre. Mert  ennél  tisztább szeretet nincs.  Csak ami a  tökéletlent  teszi tökéletessé! S én ezt ott minden nap tanultam. Persze  ezt nem  csak tőlük  és belőlük  de  ebből látszik. Az életet és  az élethez  való hozzáállást nem  lehet könyvekből és   szabályzatokból megtanulni. Sok mindent  igen , de mindent nem! Csak alaposan meg kell  vizsgálni a félelmeinket és  a korlátjainkat.  S megtanultam, hogy nem sajnálni kell hanem elfogadni , s kiragadni mindenből  valami csodamorzsát,  ami értelmet ad  annak a létnek amiben élnek , amiben élünk. S itt már  az ember tudjátok  kit  fog  sajnálni? Azokat akik ebből kimaradnak. Akik ezeket nem látják meg ,hallják meg, tapasztalják. Ők lesznek már  a szegény  áldozatok ,mert ők azok  akik pénzben hírnévben , nagy  szavakban látják meg a  megváltást és a boldogságot. Ők azok akik  semmit nem tudnak! Ők azok akik pont ezért már nem is hisznek a csodákban, hisz a  vak ember nem lát. Ezt mindenki tudja. Én már ismerem Julcsi mosolyát …én már gazdag vagyok!

​​