Nem  szeretnék csak az én gyermekemből kiindulni ha a  rossz stresszkezelésről  van  szó. Mert ugyan  vannak  átfedések ,  azonban nem egyforma   az eszköztár. Az autizmussal élő gyermekek, felnőttek gyakran mutatnak zavaró, látszólag érthetetlen, akár veszélyes viselkedéseket sok más okból is, amelyek szokatlanul intenzívek és tartósak lehetnek. Megkérdeztem több szülőtársamat milyen tapasztalataik  voltak ezzel kapcsolatban.  S  az ember lát is  ezt azt… S  hogy  ezt  vizsgálni tudjuk  először is  pontosítanunk kell megint a  szülő  szerepét. Mert  a gyermek - szülő  kommunikáció  , a látni  vélt  verbális  és  a nonverbális  jelek szolgálnak  alapul sok stresszkezelési  nehézségnek. Nem a  szülőket hibáztatom , hiszen tapasztalatból tudom , hogy  adott helyzetekben milyen nehéz megtalálni  velük  a  kapcsolódási pontot,  de a  tudatosítás fontos. Így meg kell, hogy értsük mit rontottunk el  esetleg ahhoz ,hogy  változtatni tudjunk idővel. S még azt is  hozzátenném , elég vékony  a jég itt is   a sajátos  nevelésű  igényű  gyermeknél és a  normálisnak kikiáltott gyermekek között. Az agresszivitás tudjuk  ,hogy a  felnőttvilágban is  népbetegség. Ott  a   tévében ,   a  boltok  kacskaringó  sorai közt ,  mindenhol  ahol ember van. Mindenhol! Tehát teljesen  logikus  és  természetes   számomra ,hogy tudjam a  gyermekeink nap mint nap  szembesülnek  vele úgy   ,ahogy Zselyke  látta   a  már   említett  videoklippben. No de mi történik  vajon,   ha  a két éves  nyitott  elme  a teljesen átlagos  kis  gyermekkorába   azt hallgatja  ,hogy  a  szülei ordítanak , márpedig! Ordítanak. Mert  akad  bőven helyzet, amikor  az ember kétségbeesetten a  saját  neveltetése  által  begyűjtött  eszközöket használja  . Nos a  gyermek mindezt végig nézi.  Érzi a  feszültséget. S  amikor  azt gondoljuk  ,egy  kisbaba  nem érti  ha  verekednek is  esetleg a   szülők,  a  rossz hírem hogy   a  tudatalattijuk  biztosan  tárolni fogja   azokat az ingereket. Az  ajtó becsapást , a  sírást, a  gúnyt hangsúlyát. A  hangok élénken  elraktározódnak mint ahogy  könnyen  jegyzünk meg  egy dallamot ,  ha  lejátszani  vagy a dal szövegét  elénekelni nem is  tudjuk. Vagy  gondoljunk  csak  az alkoholizmusra  való hajlamra. Mert   azokat is a  neveltetetéssel kódolják a  szülők a  gyermekükbe. Kinyitják a  hűtő ajtót ! Kiveszik a  sört ! Kibontják a  sört! Megisszák a  sört! Mindezt esetleg  többször  megismételve. Majd pedig  a pár éves  gyermek szépen  látva   a következményeket megjegyezi …  raktározza.  Nem  törvényszerű ,hogy  alkoholista lesz belőle, de  a hajlamot hordozza.  Egy trauma is kiválthatja, hogy  ezt  a beidegződést  előveszi. Ezt a  példát  azért  hoztam ide ,mert jól  szemlélteti  ,hogy  fogalmunk  sincs  sokszor, hogy hol  volt az a pont  amikort igazán  segíteni lehetne,  vagy lehetett  volna. Tehát  vegyük most példának  a  sikítást mint  a gyermek védekező  mechanizmusát.  Az autisták közül   sokan nagyon éles  hangon  sikítanak kitartóan. Na  de miért? Azt hinnénk, hogy iszonyatosan nehéz és  bonyolult  erre  a válasz pedig  teljesen  egyszerű. Mert  akkor figyeltek rá! Mert   ha  csak egy kicsit felemelte  a hangját  már  rohantak a  kiságyhoz. Nem hagyták  sírni , nem  volt meg e  helyzetekben  az a következetesség  , aminek akkor lenni kellett volna. Mivel ez egyszer  megtörtént,  a  gyermek újra  próbálkozik. Újra  hangját   emeli , s  ha nincs  reakció de már   megtanulta,  hogy  ez a számára  szükséges   viselkedés  hogy  ráfigyeljenek , egyre  hangosabban fog  sikítani.  Nem azt állítom ,hogy olyankor teszi  amikor nincs  rá oka. Nem azt állítom hogy nem  akar  vele mondani  valamit. Nem azt mondom ,hogy mindig hagyni kell a gyereket ha üvölt ,  viszont a mérlegelés  fontos.  Amikor bekerül a  közösségbe 3-4 évesen mit fog tenni? Előveszi azt , amit már  megtanult. Megtanulta  ,hogy  rá  fognak  figyelni , sajnálni fogják  , törődnek  vele.  Így minden  számára  fusztráló  helyzetben ez lesz  az a   viselkedés  ,amelyről  nagyon nehéz lesz leszoktatni. Az agresszió  része  még  az ha a  gyermek harap,  csíp, pofon vág. Mert ő ugye nem érzi azt, hogy  a másiknak  az  fájdalmat okoz. De  a dühét egyszer  valamiért mondjuk  úgy  vezette  le  hogy  rágni kezdte  a cumisüveget , és  hagyták. Merthogy legalább megnyugszik! De  ez  ezen a ponton még nem  egyértelmű, mert a  fogzás  mindig benne van. De  amikor mondjuk megharapja   az anya kezét ,  az ajtófélfát ,  bármilyen olyan tárgyat  ami a kezébe  kerül  az már nem normális. Nem normális már önmagában az sem, ha  hagyjuk. Mi tanítjuk meg ne  feledjük,  hogy mi a  normális. Baba  korban a   rágókával igen ,  2-3  éves  korban nem!  A  környezete  az embernek  meghatározó. A közösség  sok  fusztráltságot hozhat  elő a zavart gyermekekből. Előfordulhat,  hogy a  saját  fejét  vágja  a falba  ,  vagy nagy  követ kezd  el  dobálni gyerektársai  felé mert éppen az jut eszébe. Ki  tudja! Lehet hogy  látta , hogy valaki  dühébe   földhöz vágott valamit, és  megjegyezvén ezt a sémát alkalmazza.  Nem érdekli őket  hogy ez  fáj. Nekik sok a  világ hírtelen ,és  ezt  valahogy ki kell hogy fejezzék! A  lényeg a következetesen nem  engedés. Meg kell  rá  találni a  formát,  ahogyan igen. Mindezt  nehezíti  amit  látunk az utcákon,  amit magam is  annyiszor láttam két szemmel , és  sosem fogom  megérteni. Sokszor láttam, hogy a  kisgyerek  pofoncsapja  az anyját és ő meg hagyja! Sokszor  láttam  bevásárlóközpontokban  például ,hogy a három éves  gyertek  teli  torokból ordít hogy ő márpedig mit akar és  mennyit! És nem is  ez a   baj. A  baj ,hogy a  belefáradt  szülő  leemel mindent a  polcról , csak hogy  csönd  legyen. S ha nem? Akkor tudja,  hogy gyermeke a  földhöz vágja  magát. Nos ez a példa  a normál  gyerekre  vagy az autistára  vonatkozik? Mindegyikre! Mi tanítjuk őket  viselkedni. Én például  a  bevásárlásnál sosem aggódtam . Egy dolgot kap és ennyi! Nem akármit! Ebből  vagy  abból  választhat!  Most  újra  fejtsem ki mi történik  ha  egyszer  valamit másként  csinálok? Ha  egyszer  ráengedem  azt ,hogy  azt  kapja  meg amit csak akar? Nem ő a  főnök! S  ezen a dolgon nem  sok szülőt  látok normál  helyzetben sem elgondolkodni. Beszélnék még  kicsit  az önzőségről  ami szorosan ide  köthető.  Az autista  2-3 éves  gyereknél nem létezik más  érdek mint a  saját szükséglete és még később se  nagyon. Ezt itt  ebben az esetben nagyobb elnézést és  tolerációt igényel mint egy   normál  esetben. Ő csak úgy  tud  gondolkodni ahogyan  tud. Szociális  készségei  sérültek . Itt  magam  példáját mondva  tudom ,hogy különbséget kell tenni. Itt  sokszor kellett Csengének magyarázni, hogy tőle miért  várom el  ,amit Zselykétől nem.  Ez hatalmas  nehézségeket okoz, és lelki  törést egy olyan  családban  ahol  ez nincs  lekommunikálva  megfelelően a  testvérek között. Így sem  egyszerű  ezzel élniük. Mégis kell a tudatosítás  itt is. Nehéz megtalálni a határokat   megengedhető és nem megengedhető dolgok közt. De a  következetes viselkedés mindig  célszerű! Az egyetlen hosszú  távon eredményt  hozó megoldás!