Nem szakadhatunk el ettől a  naptól , mert ahhoz ez túl  sok mindent megváltoztatott. Mert  a  szűrreális  élmény mindenképpen  rávilágított  arra , milyen aprónak és  tehetetlennek érzi magát  az  ember, ha valamit nem befolyásolhat. Ha  valaki rám néz most, azt gondolom közel sem láthatja mindannak a  sérülékenységnek a  maradványát  amit akkor átéltem. Azért mesélem most el, mert majd   rájönnek….A  szülő lelkét érzi a  gyermek. Az a  szál túl szoros  ahhoz, hogy  elválasztani akarjuk őket egymástól. Tehát, az új játék öröme  után elmentünk az óvodába, hogy elmeséljük mi történt. Egy nagyon feszült idegállapotban. A vezető óvónő  annyit tudott kérdezni:

  • És mikor  viszitek otthonba? A  férjem ekkor megfogta  kissé a   vállam  jelezvén:

Nem kéne pofon vágni! Igen! Azt éreztem ,hogy megtenném. Mert hogy egy idegen  ezt feltételezi  az rendben  van, de  valaki aki ismer… Nyílván utána  már  ezt a gondolatot ,és  ezt a  heves  állapotot is  átértékeltem. Azért  tessék belegondolni! Egyetlen nap leforgása   alatt már  másodszor  hallottam  valamit  ,  aminek a  lehetősége  is … á nincsenek erre  szavak. Ugye nem akarja  bárki, hogy  ezt leírjam. Szóval igyekeztem akkor   a  tőlem telhető legnagyobb finomsággal azt mondani:  SOHA! Majd   hazamentünk , és  Csenge is hazaért  az iskolából. Azt éreztem , hogy  zsibbad az agyam , nem  tudok  tisztán  gondolkodni,  csak  gyűlik bennem  valami roppant erős,  szorító érzés. De  bírnom kell! Nem mutathatom senkinek, hogy kétségbe  vagyok esve! Leültettem a  férjem a  számítógép elé és rákerestem neki az autizmus   szóra. Közöltem hogy ezt most  elolvassa én meg el kell, hogy menjek egy  kicsit kiszellőztetni a   fejem. Pontosan tudtam ,hogy nem igazán  fogtuk  fel , és azt is  hogy  ezt most külön- külön  kell először megemészteni ,a  tőlünk telhető  legnagyobb sebességgel.  Elmentem a  zákányi kilátóhoz. Felmentem  és  mikor már  elrejtettek a  fák lombjai,   végre  feltörhetett. Ordíthatott  bennem   az anya! Kívül meg zokoghatott a  szem, száj, torok.  Több okból is. Alapvető  hazugság lenne  ha azt mondanám, ez volt  az egyetlen problémám akkoriban. Nincs is  ember , akinek néha - néha  jut egy! De az biztos , annyit kapunk amennyit elbírunk!  Az én keresztem nem csak ez  volt, ennél még jóval több.  Volt valaki ,akit akkor szerettem volna  felhívni telefonon ,hogy megvigasztaljon a  hangja . Szorongattam a  telefont , de   ez nem ment. A magány ilyenné tesz.  A  magány  akkoriban hű  barátom  volt.  Mert  amikor szeretetlenség van az emberben, szülői  részről , vagy bármilyen  módon akkor még sebezhetőbb vagy, mint rendesen. Amikor  rájössz, hogy nem  számíthatsz valakire , nem is mersz valakit felhívni csak mert attól tartasz úgysem  szeretné, hogy  megosszad vele . Már  nem  tudsz hirtelen beton alapokkal  rendelkezni.  Nem az eszünk ,határozza meg ,hogy mi lenne képes minket megnyugtatni.  Hát én úgy  gondoltam , s  aztán ma már  tudom  jól,  az a  vigasz is  hamis  vigasz volna. De  akkor csak egy  problémahalmaz állt előttem.  Meg nemértés, és  elkezdtek  gyűlni a  félelmek. Elég jó anya  vagyok én ? Megfelelő leszek az ő  számára? S a klasszikus sóhaj,

  • Neki nem lesz férje,  családja ,élete? Hát nem fogom   az unokám ringatni? Megfosztotta Isten  a teljes élettől? Őt  bünteti ezzel , vagy engem? Nem láttam már a  könnyektől ,  csak  zokogtam. Ma  már  tudom ez volt  a gyászidőszak első  felvonása. Amikor  tagadni óhajtottam –Nem ez nem történhet meg velünk! A gyász  nem a  halálról szól. A gyász  arról  szól , hogy  valami már  sosem úgy lesz az életed  része  ahogyan addig volt. Végérvényesen átalakul, s neked  ezt el kell fogadni! De jó lett volna  ha valaki ott lett volna  velem! De  jó lett volna  ha valaki azt mondja : Eszter  te  egy jó anya  vagy és nem lesz semmi baj! De jó lett  volna ha már  akkor is  azt éreztem volna  ,hogy mi ketten ezt már  egyszer megbeszéltük. De  akkor  ezt nem érezhettem  így! Akkor  nem volt senki velem! Nem is  tudtam beengedni  a  gondolataimba senkit  akkor. Hiszen  a  telefon is  csak  némán  verejtékezett kezemben,  bőröm álltal. De mégis… De  jó lett volna…

Enyhe  fuvallat simította csak az  arcom ,  s  a kéklő  ég küldött csak egy két  fénynyalábot  hogy megfogja  a  vállam , ahogy leroskadtam oda  a  barna  fa  deszkákra. Oda  ahol  szerettem  volna  megváltoztatnia  világot,  ahol  nem  akartam érezni azt a  nyomást. De lássunk tisztán , nekem  ezt akkor  el kellett siratnom !Nekem  a  padlóra kellett kerülni hogy  fél óra ordítás után feltápászkodjak és  azt mondjam.

  • Nem adom fel! Csak a levelet a postán,  a csekkel együtt! Esetleg egy  csomagot  de még nem tudom kinek!  És  a szörnyű , hogy  miközben ezt a  gyászt sirattam , nem csak ezt a gyászt sirattam. Azt a  nem telefonálós , de  jó lenne ha megnyugtatna… gyászt is.  Majd hazaindultam. Már nem csempült a  szám . Már nem volt maradék könny! Én  voltam és az út , mely nem is olyan  hosszú a  házunkig ,de  olyan  végtelen.  Tudtam , ma  úgy  szedem össze  magam hogy  férjem helyett is kell.  Mert tudtam az otthoni szobában , a számítógép villódzása mellett ő  is megijedt . Tudtam! Nem kérdeztem, és ő nem  mondta. Ennyi idő után , nem kell mindent kimondani… Ő akkor egyetlen mondatot mondott, amit nem is felejtek el: Mondd, hogy mit kell tennem , és  azt teszem!

Mielőtt még  elkezdené bárki is a papucsos  közhelyek  sorolását, elmondanám , hogy  egy választ nem találó  ember büszkeségek mögül  való kilépése ,nagyobb  férfivá tesz  valakit, mint ha  elhitetné magával hogy ő már mindent  tud ! De lehetőleg jobban mint bárki!  Úgyhogy én büszke  voltam rá, minden  féltésem mellett. Nem kételkedtem abban, hogy számára   a lánya  a lánya maradt! A hercegnője ,  és a hercegnőjét  egy  igazi apa nem szerethetné kevésbé  semmi oknál fogva…