Mindig jelen? De hogyan?

Köszönöm az üzeneteket , hozzászólásokat , kérdéseket! Igyekezni fogok válaszokat adni.

De ha arra számítotok, hogy ez egy recept, amit majd  a patikában  beváltasz és  biztosan hatásos lesz az esetedben , akkor most szólok, hogy  ez nem  így működik.

Tekints úgy a  sorokra  mint egy lépcső melletti korlátra.

Ha  bizonytalan lépted kapaszkodj belé erősen.

Nem viheted magaddal az  utadon .  De most megkapaszkodhatsz és érezheted azt, hogy hiába inog lábad , nem rogysz össze.

Ma ettől , holnap más  dolog miatt. Jegyezd meg az erőt  mint érzést, és azt vidd magaddal. Azt megteheted. 

Nem csak akinek a gyermekei még kisebbek , de azok is  akiknek sokkal több évnyi harc  volt már a  háta mögött.

Akik megpróbáltatok mindent  s  azt hiszitek nincs  több út.  Mindig van út. Mert igazából egy út  van . A tiéd.

Ennek megértésében áll vagy bukik hova jutsz. Sokan vagytok akik  féltek. Meddig élhetünk  vajon , meddig állhatunk gyermekeink mellett mint  stabil bástya?

Mi lesz ha nem lesz erő? Mi lesz ha nekünk sem lesz egészségünk? Mi lesz ha?... Emberek! Nincs olyan, hogy mi lesz ha?

Mert igen , egy nap  betegek  és öregek lesztek. Egy nap mind  meghalunk, és  egy nap  bizony  magukra  haddjuk őket .

Fáj? Persze hogy  fáj! Éget ?  Hát hogyne  égetne! Semmi baj , ez normális ,  így kell hogy legyen! Vége  van  a képességeinknek , az erönknek , az életünknek.

Fogadd  el , ahogy  fogadd  el a  sorsod minden egyes harcát. Minden könnyedet.

Nem kell tovább  táplálni csak ints nekik  búcsút , megtartva  azt  amiből fakadtak.

A szeretetből! És mind ezt úgy tedd ,olyan méltósággal  ahogy sok más ,nem autista gyermeket nevelő  szülő  is teszi a  maga életében.

Mert ugye  tudod hány  fajta  betegség  van? Ott  a  rák , felsorolni is nehéz.

De attól ugye te  tudod hogy vannak? Ugye  tudjátok,  hogy  elszenvedik a  betegek és  elszenvedik a  családtagok.

Te ne  hasonlítsad magad senki harcához! Csak egyet kérdezz! Lehetne  ennél rosszabb? S ha őszinte  vagy :

•  Igen, hát  hogyne lehetne. Mindennél  van rosszabb!

 Írtam már egyszer   egy fiúról ,akit nagymamája  kísér minden nap az iskolába. 

78 éves a  néni ,s  látszik mindig szinte  futni kell a  fiú  után, mert  bizony az sokkal gyorsabb és erősebb. 

A néni egy nap nem  bírta , talán látta a szemeimben az együttérzést és  odajött.  Beszélni kezdett.

Csak mondta és  mondta  egy idegennek mindazt, amit már nem  bírt cipelni. Elmondta  egyedül van a  fiúval és  a nővérével mert édesapja  reggeltől estig  dolgozik .

A gyermekek édesanyja pedig elsétált és  hivatalosan is lemondott róluk. A  fiú nem tudta  feldolgozni . Imádta  anyját s mindenkit hibáztatott azért hogy nem lehet vele , csak őt magát nem.

Agresszívabb lett ,sőt  dühét kire másra mint a nagymamára , a már  alig élő  beteg nénire  vetítette ki. Minden reggel megverte. S ő minden reggel  reggelit  csinál  neki .

Minden reggel megy utána  az iskolába s nézi beérkezett- e.

  Mi mást tehet? Mi mást tennél te magad  mond  csak? Cserbenhagynád  a  fiad? Cserbenhagynád  az unokád? Feladnád,  amit egy életen át nem  tettél? Ugyanazt tennéd a  gyermekkel aminek a  következményét már  végig nézted?

 Én büszkén mondom , ismerek nagy  embereket.

A nagy  emberek nem pénzüktől  fogva  nagyok, hanem attól hogy végig csináltak mindent , amit az életük elébük vetett!

Eszembe  jut egy nálamnál idősebb kedves ismerősöm ,  amint demenciában  szenvedő édesanyját ápolta .

Eszembe  van mikor egy  jótékonyság apropóján plüssöket , könyveket stb szedtünk össze és  csomagoltunk, mikor is meglátott egy  bárányt.

  Majd  sírni kezdett. Elmondta ,hogy  anyukája  az ő kislányának minden születésnapjára olyan alakú tortát  sütött.

S  gondolkodott,  hogy  vajon  elmélye  emlékszik- e   rá? Mondtam neki mivel  az tőlem  származott  hát  vigye  el neki ,  s próbálja  meg.

Egy percre a  jelenbe  hozza , már  nyert vele. S elvitte. 

Nem kérdeztem meddig lehetett jelen? De  azt tudom, hogy  egy  fényképet kaptam  a  néni kezében figyelő  bárányról.

S a néni mosolygott. Ott  volt! Ott  voltak szemei előtt  a szülinapok … egy kicsit. Hinni kell. Mert hinni kell!

Azóta elvitte lelke  egy más   világba, de még  akkor ott tartotta kicsit.

S ez a  szép. Ez a nemes. Nem csak neked és nekem  ,  de  bárkinek lehet iszonyúan nehéz  az élet.

Csak nem mindegy hogy éled meg!

Teszel e  csodát?

Hiszed- e  a  csodát?

Látod e  napod , a perced jelenét ?

S tudod- e igazán mit kell  kívánnod , hogyan találjon  rád a  halál az utolsó órádon?

Mert én tudom , mit szeretnék.

Ehhez nincs  köze   egyetlen gyermekemnek sem.

Mosolyogva  fogok elmenni , mosolyogva , tudom!

Mert  az élettől egy  dolgot kérek . Adjon erőt megtartani amit még meglehet , s  adjon erőt letenni   amit már felemelni nem tudok!

Mindezt  méltósággal tegyem Uram! 

Alázat legyen  az utam .

Az utam, a példám,  amit sok- sok emberi sors tanulságából  gyúrtam .

 Nem tudom  azt ígérni, hogy könnyű lesz .

Egyikőtök sorsa sem az! Sem betegé, sem egészségeseké.

S ezért mi mind egyek vagyunk.  Van múltunk s   jelenünk, a jövőnk pedig ?

A  jövőnk abban van , amit a jelenben teremtünk…

(Kellemes  húsvéti ünnepeket mindenkinek, az ünnepek után találkozunk ismét!)

Mit jelent jelen lenni?

Mi sem egyszerűbb ennél , gondolhatnánk. Hiszen ott vagyunk ,ahol vagyunk.  Vagyis ez nagyon szép  volna , de a  gondolataink szárnyán , a  rohanó  világ  szerteszétnem  szakítana egy  szülőt. De addig el se kell menni, hiszen egy még nem  szülőt is.  A jelen levést bizony éppen ezért  tanulni kell. Milyen jó is  volna  ha ez olyan magától értetődő és  természetes  lenne. Ha semmit  se kéne érte tenni. Fizikai testünk jelenléte önmagában vajmi  kevés. A  túlterheltség  azonban egy  dolgot tesz, káoszt teremt.  Aki nem szokott rendszerekhez , nem  tudja tudatosan szétbontani napjai eseményeit , megtervezni fontossági sorrendben  mi vár  rá aznap  , az bizony  szülőként egy nehezített pályán mozog.  Azért ha egy normál gyerekről beszélünk még nem is annyira. Mint mondottam már többször , minden  viszonylagos. Imádom az olyan posztokat ,magasröptű  szövegeket melyekben egygyermekes  szülők  túlspirázzák,  hogy ők milyen leterheltek. Nincs idejük pisilni , pihenni  stb. Imádom mert visítok a  röhögéstől és arra gondolok, hogy mekkora a  különbség köztük , és egy autistát nevelő között. Hallott minket valaki arról panaszkodni ,hogy nem lehet percünk, mikor nem figyelhetünk másra? Merthogy nem igazán , ugyanis  rútul ki is használja a gyermek. Ahogy  amúgy meg is teszik időről időre. Mert nekik elég pár  perc, és  lehet épp már  a  rendőrséggel kerestetjük mert megszökik. Nyilván ez szélsőséges  példa már , viszont pici lányom esetében  volt rá példa. Tehát nem engedhetem meg , s néha  szörnyű  hogy nem tehetem meg azt, hogy ezek a  dolgok helyett inkább nyaforásszak azért mert játszani kell velük.  Nem egyszer az életünk lepörgött mikor  pelenkával a  seggén világnak indult . Mert azt a  tized másodpercet kihasználta míg a  rántást kevertem ,  vagy éppen  bármi mást .  Ezek a  szörnyű esetek tanították meg hogy igen hát , még mindig nem  vagyunk teljesen jelen. Még nem alkottunk meg körülményeket amik kizárják a  bajt. Azonban mindenki nyugodjon meg . Tudunk enni, inni , pisilni , pihenni és azért , mert megtanulja az ember beosztani az időt. Akkor és ott ! Felülbírálhatja  egyetlen percnyi körülmény és  reagálunk. Mert nincs más  választás. Mert a  súlyát éreznünk kell. Pont ezért gondolom ,hogy  Csenge (elsőszülött )lányommal talán nem foglalkoztam így  magam sem olyan tudatosan mint most tenném , ha újrakezdhetném . Persze  amúgy is  sokban  különbözik a két  dolog. Csenge imádta  ha meséltem , míg Zselyke sokáig nem tűrte a hallgatását sem. Így a   figyelmük lekötése  sem ugyanaz. Sose  volt és  tudom nem is lesz.  Ami azért érdekes mert ha  egy normál gyermek testvérségével foglalkozunk sem lehet szerintem egyformának tekinteni. Nem egyforma képességekkel , személyiségekkel találkozunk . Csenge mindig rajzolt , Zselyke pedig  a játékrongálásán , mind szétszórásán kívül semmit sem  akart tenni nagyon sokáig. Míg rá nem jöttünk, hogy ne  erőltessünk rá játékokat , hanem a magunk fejébe tegyünk rendet. Mert nem is tett mást, csak a mi fejünk káoszát  vetítette  vissza  a külvilágra. Ezzel átadva  a felelősséget hogy , na így gondolkozz! Persze sok szülőnél  tapasztalom ,hogy állítja minden rendben  van és mindent fantasztikus, harmóniában tesz és él, de a gyermeken nem ez látszik. Zselyke  egy idő után  önterápiába kezdett a  rajz álltal. S én az  írással kerestem a menedéket  ,ahol önmagam  világát  alkothatom . Ahol azt éreztem teszek  valamit  és mindent én irányítok , nem úgy mint a  valóságban. A  valóság körülményeit ugyanis  készen kapjuk és  vajmi kevés a   ráhatásunk. Szóval én az írással gyógyítottam rengeteg sebet, ami talán gyerekkoromtól  tátongott bennem ,  azokat is  amik előző életem hozadékai  , de sajnos a  jelen levés még nem sikerült igazán. Nem sikerülhetett! Értsük meg ha  a múlt mint árnyék követ , ha a  sérelmek , a szeretetlenség érzése mar .Nem tudunk a  jelenben élni! Csak a kudarcot érezhetjük. Az elbukottságot. S mindez felismerését mindig egy útszakasz  végén tudjuk felmérni.  De szépen kirajzolódott bennem  mikor vagyok „Író” , mikor  vagyok anya stb.  Amit persze  nem úgy kell érteni, hogy teljes  egészében  szét  tudtam választani rögvest. De például. Amikor elkezdtünk  a kanizsai oviba  járni ,nekem pedig ott  volt  a fél nap ami várakozással telt, mindjárt  tudtam, hogy nem semmittevéssel fog telni. Akkor  volt ott az idő  önterápiámnak . Minden reggel nagyon  csinosan  , a kávézó egy asztalánál mint ha valami nyilvános iroda lett volna , ültem és  alkottam a jelenem . Mint ha leültem volna magammal  beszélni  azért , hogy elfojtott gondolatok  szabaduljanak fel . Így aztán úgy  gondolom Zselyke és  én egyformán alakultunk. Egyformán esélyt kaptunk fejlődni. S  az ő „átka” így ne is  volt „átok”  többé. Csak egy körülmény , egy út ,  egy lecke ,egy ajándék. Azóta hosszú évek teltek el s én örülök , hogy szembe néztem a diagnózissal. Ezért  tudom tanulni a jelent . Mert ahhoz először is minél tisztábban kell látni. S ezt tanulni igazából sosem szűnik meg , ha igazán tanulja valaki

Az elmúlt időszak amióta nem  írtam , megtanította nekem , hogy hiába él  bennem egy kép  arról amit az őseim (papám , dédimamám ) tanítottak  az adott szóról. Ez a kép nem lefesthető a mai világba. Sajnos. Miközben én egy  átfogó , hiteles  és  több szemmel   szakértők bevonásával kívántam könyvírásba fogni, eközben jöttem rá, hogy nem lehet. Mert mindig mindenkinek lesz jó oka és mentsége…  viszont  értelmét nem látom  ezer 1. olyan könyvet írni , ami  elmesél egy család   történetét , ami vagy igaz vagy nem. Ami vagy hiteles,  vagy nem. Én olyat, itt is megígérem nem  fogok. Feldolgoztam  azt ,hogy kis faként állok egy erdő közepén. Megértettem azt , hogy a  növekedésem önmagamért  történik, de nem hiábavaló és nem gondolhatok rá hiábavalóságként. Ezért aztán úgy  döntöttem  ezután is megosztom a saját  szemléletem  . Aki hinni tudja, hiszi. Akinek tanítás, tanulja. Akinek semmi , nem törődik vele.  A történet azonban  nem folytatódik onnan  ahol abbahagytam . Több okból. Nem ugyanaz a motivációm sem. Eddig csak az autista léttel foglalkoztunk saját példánkon keresztül , viszont most még inkább küldetésnek látom azt ,hogy elmondjam  a  véleményem az általános gyermeknevelésről is. Mert  olyan példák lebegnek a  szemem  előtt,  ahol egészséges gyereket betegít   a szülői mentalitás, ahol kis problémával küzdő gyerekeken nem  segít a  szülői mentalitás  és csak nagyobb kárt tesz, valamint  persze az én szűrőmben  az autista nevelése  sem maradhat ki. A maga nehézségeivel. Nem gondolnák mennyire egy ez a  három csoport, és  fogalmam  sincs  lesz e képességem segíteni. De nem hiába  születünk ahova  születünk. Nem hiába  kapunk helyzeteket és  képességeket.  Hála az úrnak én szerencsésnek érzem magam . Minden nehézség ellenére  megtanultam dönteni. Nem jól és nem rosszul . Csak dönteni. Megtanultam nem minősíteni a  döntéseim , ebből adódik  hogy tanulnom kell mások nem minősítését is. Nap nap után tanulom , és nem könnyű. De írásaimban nem lesz személyeskedés , nem célja a  bírálat és  ítélet.  Célja  az empátia. A több nézőpontól látás. Erről szeretnék beszélni veletek minden  alkalommal. 

Nincsenek hibák , csak rosszul kezelt  helyzetek  amelyeken nehéz  változtatni. Jó hírem mindenen lehet. Rossz hírem  nem mindenki képes rá. Miért? Na ennél a  témánál fogunk most elidőzni kicsit.  Kezdjük azzal a  szóval hogy tudatosság. Amiről van  egy általános  és  rossz vélemény, miszerint elgondolsz valamit  és minden erőddel , tudásoddal  foggal körömmel kapaszkodsz a gondolataidba. az én olvasatomban  a tudatosság nem egy már elért  tökéletes  állapotot  feltételez ,hanem  egy utat  amit átgondolva időnként mérlegelve , felülbírálva önmagunk útján járunk.  Visszanézni nem tudunk már teljesen tisztán , én inkább abban hiszek  ,hogy a jelen a megfelelő tükör . Amikor látod jól vagy e? Mert előre néha  nehezebb gondolni ,hogy na majd  vajon mi fog boldoggá tenni? Nyilván ha már éppen boldog vagy tudod mitől vagy az.  Egy autista gyereket nevelő szülő sokszor többször boldog mint saját maga gondolja. Mert számunkra minden egyes kis  változás egy munka eredménye.  És gigantikus  büszkeség  a gyermek felé.  Míg egy  normál esetben a  szülőnek teljesen evidens  például hogy a gyerek éjszaka  alszik.  Nekik sokkal kisebb logisztikát igényel kitalálni hogy  ha épp nem , akkor ez most hiperaktivitás , vagy szellemekkel társalog stb stb? Egy normál gyerek alszik.  És ebből most egy érdekes  gondolat, nem lehet az ,hogy sokkal többet és  jobban kéne  figyelni a normál gyerek működését is? Olyan érdekes ez. Azt hiszem engem Zselyke  tanított az igazi tudatosságra szülőként , s mivel ő a második a gyermekeim  rövidke sorában, így  Csenge miatt van némi lelkiismeretfurdalásom. Vajon mindent megtettem és jól tettem  az élete első 4 évében? Mert hogy szent meggyőződésem most már  ,hogy  ez a 4 év a legmeghatározóbb.  A válaszom pedig önmagamnak hogy nem . Nem voltam elég tudatos.  Nem voltam elég jó anyukája  Csengének. Na de mielőtt önmagam elítélésével vádolnának . Nem ítélem el magam . És tudjátok miért? Azért mert a jelen idő szerint 13 éves gyerekemtől tudtam bocsánatot kérni. El tudtam mondani  a hibáim. És ami még  fontos már megvan aza  fokú  figyelem és tudatosság  a  vele való kapcsolatomban is,  ami őt előre fogja  vinni. Ami egy nap gigantikus erő lesz. Egyszer! Ettől én boldog vagyok. Ettől minden nap  boldog vagyok! Attól minden nap szintén boldog vagyok ,hogy tudom hiteles  ember , nő, szülő, vagyok. Ha bármelyikben hiányt érzek hangulatom okán , mert hogy ilyen ez,  akkor tudom hogy valamit tennem kell és teszek. És hoppá , megint csak azt látja a  gyerek, hogy ember vagyok de teszek érte hogy változzak. Milyen érdekes ez ugye? Attól vagyok boldog hogy  változok. Miközben azok  akik megrögzött szilárd  nézeteik vagy mindent leszarok látásmód mögé rejtőznek , azt akarják hogy mindenáron minden maradjon ahogy volt eddig is. Ne kelljen tenni semmit.  Nem azért mert ez jó. Hanem azért mert ezt szokták meg! Ez egy olyan szar aminek megszokták  szagát. Csakhogy az élet ezt sosem hagyja ! S azok akik úgy oldanak meg valamit, hogy nem tesznek semmit és nem vesznek tudomást dolgokról , azok rosszul teszik. Szerintem .Na ők nem változnak. Megtehetnék! De olyan jó mártírnak is lenni! Már hogy  szerintem nem , de ők így működnek.. Én pont  ez ellen küzdök. Kivel ? önmagammal! De mára már  nem is igazán küzdelem.

• Mit jelent jelen lenni?

Ha ezt nem tudod , hogy tudnád megtenni ha azt mondom , légy jelen!

• Mi a különbség a következetesség és a szigorúság között?

Ha ezt nem tudod , hiába mondom hogy légy  következetes!

Tegyétek hát fel a kérdést , ismeritek e  a válaszokat? Ha  nem  , akkor tudod,  nem vagy elég tudatos!

Autistát nevelek

Ha bárki azt hiszi , hogy egy újságcikk vagy néhány könyv , videó segítségével bárki is bemutathatja az autisták világát óriási tévedésben él , azt kell mondjam. És a fordítottja is igaz , senki sem értheti meg az autisták világát újságcikkekből , videókból vagy könyvekből. Sok ember sok évet tölt el a „ betegség” tanulmányozásával, a kezelésével , diagnosztizálásával de biztos vagyok abban ők maguk is úgy gondolják nem tartunk ott hogy mindent tudjunk. No meg aztán ott vannak a szülők akik egy életen át próbálják segíteni, autista gyermekeiket. Nevelik? Elfogadják? Hát számomra minden viszonylagos. Én mint egy ilyen csodálatos gyermeket nevelő édesanya azt kell mondjam magammal kapcsolatban is hogy leginkább csak végtelenül , de nem észtelenül szeretem. Ennyit tudok biztosan, noha pontosan tudom azt is , hogy mekkora a vélt és valós tudásom. Mert az objektivitás , az önmagunk kívülről szemlélése nagyon fontos dolog. Ugyanis ott kezdődik a gyereknevelés. Az anyaság érzése kezdődhet „bármikor” de az hogy felelőségteljes anya /apa vagy az már egy nagyon érdekes út. Aki könnyűnek érzi az azt gondolom nem lát tisztán , s aki túl nehéznek véli az sem lát tisztán. Emlékszem a napra mikor megtudtuk hogy Zselyke , a mára már azóta 10 évesre cseperedett lányom autista. Nem gondoltuk, őszintén szólva teljesen hihetetlen volt számunkra, és természetesen egyfajta gyászmunkát igényelt apukájától, testvérétől és tőlem is, eme tény elfogadása. Viszonylagosan hamar ment, mert alapvetően talpraesett személyiség lévén van ilyenkor egy problémamegoldó üzemmód bennem. No most a kérdés elsősorban mindig az, melyik részét tudom megoldani? De úgy, hogy közben nem feltétlenül csak a saját gyászom és érintettségem. Az első pillanatos kétségbeesés után eszembe jutott az a mondás:” Isten nem ad olyan harcot, amiről úgy gondolja, hogy nem birkózom meg vele”. Na ez a lényeg. Ezt a gondolatot kellett ízlelgetnünk családilag. Mit is mondhatnék erről a „betegségről”? S a szót én szándékosan használom mert ez egy sokak által vitatott szó. Betegség vagy sem? Az én véleményem ,hogy ha teljes elfogadással vagyunk, akkor józan ésszel be tudjuk látni hogy az. Nem a szülők hibája, nem a gyermek hibája és még csak nem is a Jó Isten hibája! Ez senkinek sem hibája , ez egy hatalmas tanítása a türelemnek , az alázatnak , az önfeláldozásnak , elfogadásnak , az önzetlenségnek! S a csodálatossága abban van , hogy a világot más szempontból mutatja meg . Az árnyoldalakat és csodákat egyformán. Szóval ezt a „betegséget” úgy tudnám lefesteni(s itt hozzáteszem a saját lányomról beszélek), hogy ő mintha egyszerre 4 felé figyelne ,ezáltal minden homályos és zavaros ! Minden különböző és nem egyforma intenzitású. Ő maga szívesebben koncentrál arra a világra amit mi épp nem látunk , nem érzi szükségesnek, hogy bárkivel beszéljen mert egyszerűen nem érzi szükségesnek, hogy őt más is értse. Kreativitással kifejezi mindazt a világot , de azt is csak öncélból, hogy minél közelebb érezhesse magához. Nem akarja hogy elhozzák onnan , nem akarja ,hogy ne tehesse teljes szabadsággal megválasztani a világát. Az egyik ilyen világ az anyaméh. Így keresi a lehetőséget újra élni azt a biztonságot. A másik ijesztő lehet a szellemvilág látása. 10 évesen még mindig ott tartunk ,hogy ez a tulajdonság megvan . Ez nagyon nehéz helyzeteket tud teremteni. S közben minden szakszó és túlragozás nélkül képzeljük el a világot a szellemeivel, a valóságával a múlt látásával és mondjuk egy tévés élmény egyszeri összegyúrt egyvelegét látva. Csoda hogy zavart? Csoda hogy fél , dühöng számunkra értelmetlenül? Na ugye! Rengeteg dolgot sorolhatnék még amivel szemléltethetném milyen nehéz őt a valóságra fókuszáltatni, mekkora munka volt megtanítani a szeretetre mint érzelem, s mekkora munka volt rájönni hogy miközben őrá akarsz hatással lenni , valójában ő lesz hatással rád. Újjáépíti mindazt amin keresztülmentél , amit tudnod kéne de mondjuk nem jól sajátítottad el. S szögezzük le mindez arra igaz, aki figyel. Aki helyesen látja, értékeli ,kezeli. Ez okból viszont kitisztul a környezetünk képei. Meglátjuk kire számíthatunk , számíthatunk e egyáltalán valakire. Én például azt kell mondjam teljesen őszintén , az én kis családom semmi segítséget nem kap ilyen téren a környezetétől. Tehát a tágabb családból. Neki van egy anya , egy apa és egy testvér. A többi homályos délibáb, idegenek akik ritkán rájuk mosolyognak de ettől nem is lehetnének messzebb a Zselykétől. Egyet kellene megérteni! A felelősség mindig a szülőké. A családi , vagy bármilyen külső támogatás hiánya viszont nem azért borasztó mert nem tudjuk elbírni a harcunkat , hanem megkérdőjelezi azt ,szeret e minket valaki ? Azt ugyanis mindenki úgy gondolja szerintem , hogy aki a gyerekünket nem képes elfogadni az minket sem! Ő a mi részünk! Ő egy emberi lény. S el is érkeztünk oda ,hogy ez mennyire társadalmi kérdés. Ugyanis maga a társadalom sem elfogadó. Nem fogadja el ha valaki más. Nem csak az autistákra gondolok. Minden féle fogyatékkal élő emberi lényre, a vallás, nemi identitás, származás és ,gondolkodásában különböző csoportokra. Nem érzékeny annyira ez a társadalom sőt , mondhatnám hogy önzés az alapja. Mi így látjuk , és mindenki akik ezek a csoportok tagjaiként élik a minden napos megkülönböztetést. Segíteni akarsz nekik? Meg akarod tudni milyen egy autista? Menj oda hozzá és próbálj kapcsolatba lépni vele! Ajánlom, hogy lelkileg húzz fel mindenhonnan egy - egy cipőt. Vedd föl és járj benne. Nem rossz dolog mert bármikor szembe jöhet veled a helyzet ,és nem tudod kezelni ha nem ismered. Nem ismered ,ha nem próbálod. Ha azt hiszed , á veled ez nem történhet meg . Bocsi , de lehet hogy nem veled de majd a gyermekeddel, az unokáddal… Igen ,autisták érzékenyek a szagokra, hangokra , nem bírják elviselni a maszkot , vagy éppen csak egy maguk akarnak lenni. Ehhez nem kell lexikont bújni. Nem kell a szeretethez, az elfogadáshoz valami szaknyelv. Próbáld! Tapasztald! Figyeld meg és főként , fogadd el! Nem csak őket . Hanem minden egyes embert. Akik éppen dühöngenek az abc sorai közt. Akik belerokkantak a saját terheik alatt. Azokat , akiken mindez nem látszik. Akik erősek , és mosolyognak rád, kedvesek veled. Mert talán éppen mögöttük van a legnehezebb élet.

hETI KÉTSZER ÚJ BEJEGYZÉS!

A speciális  óvoda , speciális  szemléletet  hozott nekem.  Nincs  ebben semmi ördöngőségnek tűnő  dolog , csak egy  új  szemüveg került  elém, melynek lencséjén nem  csak a  külvilágot láttam másnak ,de  saját magamat és  önnön  fontosságomat, szerepemet is.  De ne szaladjunk előre. Képzeljenek el egy átlagos napot.

Hajnal van még. A  telefon ébreszt. Tudatja,  hogy nincs  több álmodozás, két  gyermeket kell összerakni és  a  buszhoz indulni. Bevallom nem  csinálom jól. Sokat kapkodom , ideges  vagyok mert  nincs meg minden és  nincs úgy  ahogy én akarom. Türelmetlen vagyok. Egyetlen  dolog  biztos. Reggeli nélkül sehova  nem mehet a két gyerek. De ők  fáradtak és nem  akarnak enni. Vitázik  a nagyobbik, hisztizik  az autista. Hisz aludna, hisz nem lát ki a  fejéből. De én  csak dühösebb leszek és erőltetem. Enni kell, mese  nincs. Mivel nincs erre még rutinom , sem egy  forgatókönyv úgy részletesen a  fejemben ,    túlélésre  játszom. Ohh és  míg  el nem felejtem. Én! Hát nem  nézhetek ki akárhogy mert kényszerűségből  Kanizsán kell  töltenem az időt, és  egy  kávéházban fogok  írni. Írni és  készülni a könyvbemutatóra   ami már önagában is ,  stressz és  feladat. Szóval  vagyok én aki majd  ott  gépelget  emberek közt. Egy  csomó  idegen  akik nap mint nap  figyelnek, mert minden nap látnak , csak épp nem  tudják mit keresek ott. Nem mernek megszólítani . Aztán napok múlva  a  Zala  hírlap hasábjain  feltűnik egy  arc. Az enyém. S még ijesztőbb lesz ,hogy valamit  már  tudnak. S  a valami oly  kevés  dolog  egy titokzatos  idegen esetében,  amely üvölti az emberbe , hogy még  többet kéne tudni! Láttam  a  szemekben  ahogy  felsandítottam  a lap  top  felett. Sokszor hallgattam mit  beszélnek , sokszor csak  próbáltam  szokni  azt a helyzetet   ami   lehető legegyszerűbb. Tegyük  hát  fel ,ma is  írok. A  személyzet  nagyon kedves  és nem kérdik sokáig,  hogy te  féleszű  hát miért itt   töltöd a   fél napot? Ha  tudták volna  mennyire  idegen  ez  a  világ! Ehhez lássuk be  kell   a  smink és  a megjelenés,  hogy  palástold  azt az iszonyatos  bizonytalanságot   ami benned   van . De  a piros  rúzs elhitette  hogy én  vagyok „az” erő  , „a”  személyiség. Mekkorát  kuncogok magamban mindezen ,( s mekkorát  kuncogok most évek  távlatával mikor  már én is  tudom  hogy  az vagyok. Már  egyéniség vagyok , már  erő vagyok. De  azt hiszem ezt előbb hitték el mások mint én. ) Most még nem tudhatom  amikor   a  kényszerességek kattognak a fejemben . Amikor sietsz reggel 8ra  a  kávézóba mintha  munkahely  lenne. Pedig hahó!  Szabad  vagyok! Szabad, de  elveszett és nem tudom mit kezdjek ezzel. Meg sok mással,  ami egy  átlagos  reggel a fejemben  van.

•  Vajon hogy  viselik lelkileg a  gyerekeim ezt az egészet?  Vajon bírjuk e  majd? Vajon  milyen  lesz a  az új ovi suli. Vajon megéri? Vajon jó  döntéseket  hozok?  Hányszor  hallgatom ma :
• Hát én ezt biztos nem csinálnám!

Hányszor  mondanám ma  válaszként  :

•  Én  viszont bármit megteszek  ami a gyerekemnek  jó, és   azt az utat  járom  amit helyesnek tartok, nem amelyiket kényelmesek. Nem hiába  kapjuk az utat . Azon kell járni . Azon kel helytállni ami munkás.  Minden  nap  szinte  szuperhősnek kellene lenni, csak sajnos gyenge  pontokkal megy .  Az ember ezért ember  és nem  hős. Hiányzik az eddigi életem , (de ma már nem  is  tudom pontosan mi. talán csak a megszokás  stabilsága. Mára  annyi mindent  átértékelt bennem a  sors, annyira másnak  látok  dolgokat  amiket  anno fehérnek hittem, ma már  fekete lett. A  tudás , de  leginkábba  tapasztalás  festette át. De  akkor  még hittel  harcoltam  olyan dolgokért,  emberekért  akikért  kár  volt  pazarolni az energiám.)  Nincs  mit  bánni annak aki hittel él. Nem  bánok hát  semmit. Amennyit én  tanulok egyetlen nap a  világról , amennyit nem  tanulhatnék    Zákányban négy  fal közt ülve. Nem  lennének  számomra  próbatételek. Nem lennének  megmérettetés. Sem határfeszegetés. Semmi!(  Nem  lettem volna ama  az  ,aki vagyok. ) Szóval akkor talán még  arra is ragadtathatom  magam, hogy azt mondom , a gyermekem ”betegsége” mentett meg! Egy szűk  világtól mentett meg. Hát ilyesmiken  gondolkodom egész nap .( S még volt  egy nagy sötét  folt  a lelkemben , a legnagyobb bizonytalanságom , a legnagyobb hibám , hogy szerettem. De ha egy szeretet  fáj  ,az előre ne visz. Vagy mégis? Vagy épp így  íródnak a könyvek? Hát igen.) Szóval nincs  hiba. Csak út van, döntés van. Egy átlagos nap sosem  az. Ahogy ülök és  a  szavak  előkúsznak az elmémből, mint  fájó  tőr  hatolnak a szívemig. S minden  fájdalmat most kell megélnem. Minden rosszat akkor lehet jóvá  varázsolni amikor szembe tudunk nézni a rosszal.  Így  lett hogy szembesültem legnagyobb  képességemmel. De  vigyázzunk ,a  legnagyobb hátrányommal is. Aki a mennyet éli az a poklot is be kell járja . S mindezt tudva  hajlamos az ember  a pokollal kezdeni  remélve , hogy   a  vége  a  másik oldal lesz. Csak hát.. A gyermek tükör, a gyermek érez és  néha  borzasztó     látni önnön  sérülékenységem . Önnön gyermekségem a lányok  szemében.  De meg kell élnem . Ha nem teszem csak  tárolgatom  ,elfolytok mindent , akkor is érzik  rajtam. Viszont én magam sosem dolgozom  fel, s nincs  vége. Meg kell tanulnom minden nap kinyitni a  lelkem ,  befogadóbbnak a   világ  felé. Meg kell tanulnom, hogy  amit teszek az jó és  meg kellett tanulni …hát mindent ne  tudtam.. De ez voltam én átlagosan?  Egy piros  szájú  asszony  akiről  annyit tudnak hogy  író. Aki minden nap ugyanarra a  helyre  ül és  üti a billentyűzetet. Az asszony  akiben sok sötétség csatázott  , aki megtanul  hinni az útban. Aki összehozza a  könyvbemutatót  ahogy  elképzelte. Leszámítva a   sokaságot.  Mert az elsőn  alig voltak páran , de meg kell tanulnom s megt is  tanultam nem csalódottnak lenni. Örülni annak amit hozott  az élet. Örülni ,hogy megtettem amit elterveztem. Örülni  végre a  saját erőmnek, hogy amikor  este  hazaérek  fáradtan, úgy tegyem hogy egy percig se  gondoljam hogy haszontalan  töltöttem az időt.  Nem tölthetem haszontalan az életem… Ez volt . S visszatekintve mint ha nem is én lettem volna.  Ebből látszik hogy jó döntéseket hoztam. Fejlődtem.