Kronológia nem indokolja , hogy erről beszéljek , de néha a sors az igazi tanító, akit hagynunk kell vezetni minket. Sokat írtam eddig is a stresszkezelésről , sokat de keveset! Hétfőn este olvastam egy autista tollából íródott útmutatót. Egy lehetséges fusztráció kivetülést , amelyet nincs szülő aki szeretne elképzelni . De most igen is tessék elképzelni. Tessék nyitott szemmel nézni a világot, és tessék látni a problémát , hogy megláthassuk a megoldást. Nagyon tanulságos volt és egyben megdöbbentő. Egyszerűen motoszkált a fejemben , hogy vajon tényleg mik a határok, micsoda szörnyű ára van a meg nem értésnek? Őt olvasva rájöttem hogy nagy! Viszont mint minden esetben előjött belőlem a dac hogy ilyet még nem láttam, nem hallottam közvetlenül , akkor fogjuk be a fülünket csukjuk be a szemünket. De mint mondtam ,az élet nem így működik. Meg kell tanulnod amit meg kell tanulnod. Te aki elolvasod ,neked is, mert nem véletlenül választottad ezt az olvasmányt ma magadnak. Mielőtt olvasnád a férfi cikkrészletét. A sors iróniája: tegnap a reggel kihallgattam egy autista fiú történetét. Eddig sosem találkoztunk, így semmit sem tudok róla . Sem a nagymamájáról , sem a fiúról... S míg így is mély nyomokat hagyott.
Egy tanárnéni a nagyszülőhöz lépett és beszélgetni kezdtek, persze nem a fiú jelenlétében. Sosem fogom azt gondolom elfelejteni. Tanárnéni kérdőn nézett a nagymamára és beszámolt neki róla hogy a fiú testén milyen éles karcolások, karmolások találhatóak. Aggódnak érte. A nagymama beszámolt hogy őt nem bántja , vele és előtte nem viselkedik így. A tanárnő még inkább nem értette a dolgot és felvilágosította a nagymamát ,hogy az anya milyen levelet küldött neki. Egy agresszív , veszélyes szinte ölésre is képes és hajlandó állapotról számolt be. A nagymama sírni kezdett, esküdözött, hogy a fiú nem ilye!. Hogy ő gondoskodna róla ha tehetné, de már túl idős, 78 éves. Nem tudja a megoldást , de azt tudja hogy az anya nem akar már foglalkozni a gyerekkel, és otthonba akarja juttatni. A tanárnő kérdezte lehetne - e az édesapjával hagyni kicsit , míg kipróbálják hogy az jobban működne - e? A válasz nem. Ezen azért nem lepődök meg, mert egyrészt az apák nagy része elhagyja az ilyen gyereket, másrészt ha tartják is a kapcsolatot , de úgymond pénzt kell keresni , egy gondoskodó opciónál viszont nem tudja ezt kellően megoldani. Nincs idő! Előttem van a tanárnéni beszámolója. Arról szóltak, hol vannak a karmolások. Az aggodalom. Az a tény, hogy dönteni kell hamarosan. Hogy el kell indulni , de hova? Mit tehet egy idős néni aki aggódik? Mit tehet a tanárnéni aki aggódik? Mit tehet a gyermek akinek ez az egyetlen módja kimutatni, hogy a belső feszültség miatt összetörik időnként. Hozzáteszem még az az opció is szóba került, mi van akkor ha a sebeket az anya okozta? Ki tudja ,nem csak így próbálja majd magyarázni miért mond le róla. Nem lehetünk kompetensek abban ,hogy véleményezzünk. Mindezt végighallgatni.. elképzelni egy jövőképet… elképzelni a következő szintet amikor már nem csak önmagára lesz veszélyes a fiú… elképzelni a szintet ….ugye ez sok. Az. Sok és félelmetes. Kevés az információnk, de én rendbe tennék itt pár dolgot. Az agresszív , vagy önpusztító viselkedésnek az én szemembe az az oka hogy fel akarja hívni szülő figyelmét. A környezet felé vetített segélykiáltás ez.. De nem álltalánosan , néha csak egy ember felé szólóan. Itt hamar leszűrhettük. Az anya felé!
- Figyelj rám! Érts meg! Dühöngenem kell , mert úgy érzem csak probléma vagyok a számodra! Én mindenkinek egy nyűg vagyok! – s igaza van , már egyre nagyobb nyűgként éli meg az anya , ha már arra sem méltat egy pedagógust hogy telefonáljon , vagy személyes találkozót kérjen !Akár skypon ! Mindenre van mód. Egy levéllel nem lehet beszélgetni! Egy levéllel látják őszinte vagy e? Egy messziről jött ember… Mi az hogy nem megyek oda? Mi az, hogy nem teszem meg amit meg kell tenni? S mielőtt elítélnénk. Egy szót mondanék. Depresszió! Nem azért hogy védjem. Ki nézi azt min megy át nap mint nap? Lehet, hogy egyedül van és minden reménytelennek tűnik a számára. Lehet hogy már önmagát is tehernek érzi a világ számára. Lehet úgy érzi ő az aki a hibás, ő az aki megbukott. Elbukott mint anya. Elbukott mert nincs eszköze , lehetősége, nincs egy ember aki erőt ad. Aki arra buzdítja , hogy állj fel ,porold le magad és menj tovább! Hogy fogd annak a gyereknek a kezét mert miatta kell élned! Miatta kell jó döntéseket hozni, amit csak akkor tehetsz ha te magad stabil alap vagy. Hogyan lehetne egy depressziós ember stabil alap? Aki küzd a megélhetésért, aki nem tud dolgozni , akinek nincs magánélete. Nincsenek barátai stb. Nem mindenki képes arra amire mi. Nem ítélhetünk el senkit csak mert mi megtennénk ezt vagy azt. Azok mi vagyunk. Amiben élünk az a mi életünk. Neki a sajátja jutott , és nem mindenki ugyanazzal indul. Az élet nem az a „játék” , ahol minden egyenlő és tökéletes. Az emberek akik mindenféle előítéletet gyártanak, mit tudnak arról hogy a másik mit él meg? Honnan tudod ? Csak mert nem mutatja? Honnan tudod kit kell elítélned? Talán ha csak egy kéz nyúlna felé, ha egy valaki elmondaná neki ,hogy ne félj mert itta megtoldás. De … nincs mindenre megoldás…S annyian élünk így! Nincsenek megoldásaink. Egyet kérek az élettől , s ha mantrázni akarnék ezeket mantráznám: Ne ítélkezz és ne ítéltess! Szárítsa fel könnyeid a tudás sugara. Adjon erőt a szívedbe a jóság. Ne hagyd hogy a falaik válasszanak el az emberektől. Néha nagy falak mögött vannak a nagy szívek. Ott segíts ahol megteheted, ahol te is kapsz az adás által. A kitartás adjon neked szárnyakat és reményt. Nem törhetsz össze, nem keseredhetsz el ,mert minden rajtad múlik! Rajtad múlik az életed! Rajtad múlik az élete!
Itt pedig az általam olvasott részlet, s bár nem rövid , de nagyon érdemesnek tartom arra , hogy átgondoljuk!
„Milyen a meltdown? Hogyan éli meg azt az autista személy? Mi a célja?
Egyetlen célja van. A belső feszültséget levezetni, megszüntetni.
És ebből látható, hogy mi a különbség a hiszti, és a dühroham között. A hisztinek az a célja, hogy valami külső eredményt érjen el, azt lássa a befolyásolni kívánt személy. Ezzel szemben az összeomlás után, ha valaki azt látta, akkor pláne szégyenérzet veszi át az uralmat. Nincs az a csoki, tárgy, játék, amit ha megkap az meltdownon átesett személy, akkor többé nem csinál ilyet, vagy azonnal abba hagyja. Mert nem ez volt a célja. Hanem az, hogy a belső feszültség megszűnjön.
De ha már az idegrendszer lenyugodott sincs még teljesen vége, mert magát a helyzetet megélni, az azt követő szégyenérzetet, a zavarodottságot, és legfőképp a magatehetetlenség érzettel nehéz mit kezdeni.
Főleg, ha az ember úgy érzi, hogy egyedül van ezzel problémával, és nem akarják, vagy tudják támogatni ezzel kapcsolatban.
Ezek a érzések, érzetek nem múlnak el olyan gyorsan, mint maga a meltdown. Ezek ott maradnak sokáig az ember fejében, főleg akkor, ha sűrűbben következik be. Erre még rátesz egy lapáttal az is, ha a környezete ezt nem érti meg, és nem fogadja el. Mert akkor pláne úgy érezzük, hogy velünk van a baj, mi tehetünk erről az egészről.
De akkor mit tegyen az ember? Adjak neki gyógyszert?
Nem! Csak is akkor adjon gyógyszert neki, ha beteg (megfázás, lázas...), vagy, ha más állapot ezt megköveteli, és az orvos is azt ajánlja, írja elő.
A legtöbbünk a nyugtatóktól eltompul, katatón, használhatatlan testbe zárt szellemként éli meg az ilyen leszedált állapotot.
Sokunk agya úgy pörög, hogy azt nehéz kifejezni. Ha egy átlagos ember agya 100 km/h-val haladó jármű, akkor a miénk egy 300-azzal hasító lehet, aki képes mindezt egy zsúfolt városban is megtenni, és 200-al venni be a kanyarokat. Mindezt baleset okozása nélkül.
Amikor ilyen gyógyszereket kapunk, akkor olyan, mintha kifogyott volna az üzemanyag az autóból. A sofőr hozzászokott a száguldáshoz, de az autó nem indul.
De ha nem gyógyszer, akkor mi?
(itt én hozzáteszem kisgyermekként a szülőnek lenne tanácsos ezta szerepet vállalni)
A legjobb módszer a megelőzés! Ehhez ismerni kell önmagunkat. Ki kell tapasztani, hogy mik okozzák, mik járulnak hozzá a meltdown kialakulásához. Ez egy hosszú folyamat. Ráadásul idővel változhatnak is a kialakulást kiváltó okok.
A felismeréshez érdemes minél előbb nekiállni. Ehhez érdemes egy roham-naplót vezetni
Amikor lecsengett egy dühroham, akkor jegyezzük fel az esemény dátumát, időpontját (nem kell pontosnak lennie, csak kb, és hosszát!), helyszínét, az okokat, és a roham mértékét, fokát, amit a füzet elején megalkotott skála alapján határozzunk meg.
A füzet hátuljára pedig azokat a dolgokat kell feljegyezni, amik segítenek nyugodtnak maradni, lenyugodni, illetve, amik könnyen elősegíthetik a meltdown kialakulását.
Ami sokat segíthet, hogy ha már látjuk, vagy érezzük magunkon, hogy elindultunk a lejtőn, akkor ha eltudunk vonulni egy nyugodt, számunkra biztonságos helyre. Ez iskolában jó, ha olyan hely, amiről tudnak a tanárok, ott dolgozók, hogy ilyenkor hogyan álljanak hozzá a roham alatt álló személyhez. És legfőképp, ha valaki felügyelni tudja az osztályt elhagyó gyereket!
( én hozzáteszem az iskolában is kialakítható egy sarok , vagy csak egy szék ahol lehet lecsitulni)
Azt is érdemes bevezetni, hogy ha igénye alakul ki a gyereknek az elvonulásra, hogy ezt ne használja ki lógásra, tényleg akkor menjen csak oda, ha szüksége van rá, valamint, hogy ilyenkor nem mindig vagyunk képesek beszélni, mutizmus alakulhat ki, ezért valami egyértelmű jelzés arra, hogy mit szeretne a diák. Ez lehet, egy nyugi-szünetre van szükségem kártya, amit felmutat, oda ad a tanárnak. Egy két oldalán eltérő karszalag, amit megfordít, ha szüksége van a magányra, és ezt mutatja oda a többieknek.
Ezt érdemes a diáktársakkal is tudatni. Mert, lehet, nincs szüksége arra, hogy az osztályt otthagyja, de arra igen, hogy hagyják békén, ne szóljanak épp hozzá. Vagy ne érjenek hozzá.
Ezt jelezheti egy nyakba akasztott táblával, karkötővel, kártyákkal, órával, skálával. Ezt is a fantáziára lehet bízni. Ezt viszont érdemes mielőbb kitalálni, és annál maradni. Ha nem elég hatékony, vagy jó, akkor lehet váltani, de nem érdemes ezt sűrűn megtenni, mert az zavaró lehet mindenki számára.
Valamint, mindig meg kell várnia az engedélyt a tanártól a nyugi-helységbe menetelhez! Ha ez elmarad, akkor lehet tudni, hogy valami nagy baj van! Mert ilyenkor, már nem számítanak a szabályok, csak az, hogy mielőbb, egy nyugodt helyen lehessen, ahol lenyugodhat.
Mit tegyünk, ha már beütött a krach?
Ez is egyéni igényű dolog. Ezért érdemes ezt is megbeszélni. Nekem ilyenkor mindig ütnöm, rúgnom kell valamit. Ilyenkor szeretek egyedül lenni.
Érdemes lehet, egy boxzsák, vagy szivacsos fal, amit lehet ütni, rúgni. De nem mindenkinek erre van szüksége. Valaki ordítani szeret. Vagy épp káromkodni. Van aki csak befele fordul, és rágódik. Van, aki önmagát bántalmazza. Ezt érdemes megváltoztatni, mert ez nem épp jó dolog! Ugyanúgy, amikor valaki másokat bánt!
Van akinek arra van szüksége, hogy simogassák, van akit ölelni kell, és van akinek arra van szüksége, hogy szorítsák!
Mivel az érzékszerveink jellemzően alul, vagy túl működnek, ezért egyes területeken kerülők, vagy keresőek vagyunk.
Mert vagy túl sok az inger, és ilyenkor próbáljuk meg elkerülni, kiszűri, fizikailag, mert agyilag nem megy.
Vagy alul működik, és olyankor próbáljuk túl terhelni, hogy valami bejusson, és működésre bírni az adott szervet.
Az is lehet, hogy valakinek mindkettő megvan. Ez akár még egy adott szervre vonatkozva is! Mert előfordul olyan, hogy egyszer csak kikapcsol az adott szerv. Ilyenkor jönnek az olyanok, hogy pörög, fetreng, dörzsöli a szemét, ütögeti a fülét.
A fej ütögetése is előfordulhat, amikor az agy működik alul.
Én iskolás koromban, amikor már éreztem, hogy kezdek túl telítődni, de még a meltdown előtt, eleinte a kezemet kapartam, ami hamar véres lett, és ez feltűnt a tanároknak, ezrét hamar áttértem a fejem kaparására. Ma már emiatt a fejem tetején kevés a haj. Anyukám nem is értette, hogy miért olyan véres sokszor a feje búbja.”
(az idézetet a: : nemadommagam.blogspot.com -on publikálták)
Utolsó kommentek