​

Zselyke  az óvodában úgy vezette  le a  stresszt ,hogy mindent  a  szájába  akart venni. Állandó  figyelmet igényelt   volna  ,kiszámíthatatlan  viselkedései  okán. A  szemkontaktust nem  hogy nem lehetett elérni  nála ,de  az egész fejével fordult  el. Ez a   belülre   zárkózás  nagyon megnehezítette  az ott   dolgozók  munkáját,  és  persze az egyre  furcsább   viselkedés  azt  eredményezte ,  hogy  egyre  furcsább lett a   társai  szemében. A  diagnózis  után   elindultak a  pletykák, a hátunk mögött suttogások.  Szegény…. Vagy más  jellegűek. Láttuk a lesajnálást , érzékeltük,  hogy  valami különc  kis  csodabogárnak  nézik  és mi kevesek  vagyunk. Kevesek lennénk mindenkinek külön külön elmagyarázni. Gyermekeimnek nemsok barátja volt. Nem sok, de  számunkra nagyon értékesek.   Fontos  részei  voltak a  hétköznapjainknak, amennyiben  erőt adtak, azzal hogy őket kicsit sem érdekelte   Zselyke  furcsasága.  Néha  eljöttek hozzánk. Zselykét  sosem  zavarta a közelségük . Akár  az oviban  akár  az utcán  sétálva … érződött egy kis elfogadás mindannyiunk felé. Persze  ez nem  a  diagnóziskor  kezdődött, de  nem is  végződött. Csengének is  fontosak  voltak  hiszen ő is  egy  elég zárt  világban érezte  magát.   Őket tudtuk beengedni  a mi  zárt  világunkba. Amikor  Zselyke második évét kezdte az oviba  már  tudtam éreztem, hogy nem  hagyhatom itt  sokáig. Féltettem,  hogy  Csenge elballagásával ki  fog úgymond  vigyázni Zselykére.  Ki  védi meg. Nem mint ha  háborúba  indulnának  reggelenként , de  egy ilyen  helyzetben egyszerűen már mindentől  félted.  Az első  napon azonban  választ kaptam rá ,hogy ki fogja  megvédeni. Zselyke   amint át öltözött befutott. Én mentem utána  és a  következőnek lettem fültanúja. Egy kisfiú  gúnyolódó  hangnemben piszkálta  Zselykét ,mire egyik kis barátunk odaszólt neki  a maga kis  rosszfiús   hangnemében.

• A Zselyke  más mint mi , de  ha  bántani mered én pofán váglak! Álltam kint és  ezt hallgatva valami idióta  megnyugvást éreztem. Talán be  kellett volna  mennem és  rendet tenni. Talán  oktatni  kellett  volna  amaz kis ördögfajzatot kit a  végtelenségig imádtam,  hogy nem kell azért  pofán vágnia  senkit ! Lehet ezt másként is! Aztán meg  el kellett volna  magyarázni a  piszkálódó gyereknek  Zselyke  másságát,  de  akkor , könnyekkel a  szememben  ez nem ment volna. Az is kérdéses ha a   felnőttek  világa oly  kevéssé érti, mit várjunk a  kicsi gyermekektől?  Noha  tudtam ,hogy kis ördögöm  megtette  volna. Simán  pofonvágott   volna  bárkit ha indokát  érezte volna. S itt  akkor megint nézzünk egy kis  stresszkezelést. Vajon van e más magyarázat viselkedésére, mint hogy ő azt tanulta meg , miszerint    agresszív  formában  lehet megvédenie  magát vagy mást? Egy gyerek vajon ilyennek  születik? Vagy talán előszedi az otthon látottakat?  A gyereket ki tanítja  fenyegetőzésre  , arra  hogy hogy kell felemelnie  a  hangját?  Honnan tudja hogy hogyan kell hatást gyakorolni a nála kisebbekre? Ő egy  példája  volt annak, hogy pofozgatta  az anyját  előttem már  akkor, vagy oda  odalegyintett, hiszen lehet szépíteni szavakkal. Ő nekiment  társainak, ha nem ő mutatta meg nekem  az ovi új kistraktorját   az udvaron.  De  akkor hiszem, hogy tele  volt  szeretettel és szeretetre való igénnyel. A  ragaszkodás  vágyával,  amit csupán rosszul kezelt. Véleményem nélkül teszem  fel a költői kérdést ,miért? Azt hogy engem szeretett  a maga kimondatlan formájában, abban biztos vagyok. Nem másért, mert  tudta  hogy elfogadom noha a  tiszteletet is meg kellett adnia.  Bármekkora  bohóc voltam a kedvéért , amíg  ha  azt mondtam állj , akkor állj. Úgy  voltam a  barátja ,hogy nem  voltam a  barátja.  Egy felnőtt voltam . Attól még   rendreutasításán kívül ugyanúgy  játszottam , fogócskáztam vele   az ovi udvarán , ahogy  a  többiekkel.  Sokan sokan együtt.  Hogy jön mindez Zselykéhez? Úgy hogy  ez  is  az elfogadásról szól . Ha  egy gyerek  rossz,  annak oka  van! S  ez a  példa  volt egy olyan előttem  amely  arra tanított , hogy milyen szülő NE  legyek  soha.  Mindent  megengedő , minden  gyeplőt  átadó, minden áron megvédő!  Vagy talán nem  ez az oka  annak hogy rossz volt, hogy nem  tudta kimutatni az érzéseit, csak akart és  parancsolt ahol tehette? A reggeleken egymástól nem  nagy távolságban ült a  két  gyermek.  Egyik alkalommal éppen egyszerre  az akkor 6 éves ördögöm  aki az iskolára  készült …szerette  volna   lehetőleg nem levenni a   cipőjét. Mellette a  fiatalabbka  autista  Zselyke lánykám,  sem igazán mutatott  hajlandóságot. Én az ujjammal gyermekemre  mutattam .
• Húzd le a  cipődet !nem nyávogtam , nem  könyörögtem. Ezt a mondatot  ismételtem katonásan  , s  ha indokolt volt kezét  húztam a  cipője  felé jelezvén, mi a teendője és  hogy én ezt nem fogom helyette megtenni.  A másik  anyuka megszólalása  előtt a   fia  szólalt meg.  Kinyújtotta a  lábát és  azt mondta:
• Húzd le  a  cipőm! s  anya mint hű  szolga  néhány  finomnak árnyalt  szó,  szégyenkezés  ellenére is , hű  szolgának  bizonyult. Levette fia  lábáról. S a  többi anyuka  rám nézett s  néztük ezt a  groteszk  jelenetet. Hát   így lész egy  emberből  szolga. Hát  igy mutatja meg a gyereknek, hogy „ főt hajt nagysága   elött ”és  ez SOSEM lesz egy a  szeretettel! Én csak hajtogattam  azt a kis kurta mondatot és ugye  mondanom sem kell mi lett volna, ha csak egyszer is megteszem helyette. Megkaptam sokszor  az anyukáktól, hogy olyan vagyok mint egy  őrmester. Igen! Amit  a gyermek megtehet,  azt meg kell tennie. Amire  nem képes , azt úgysem fogja.  Azon a  délutánon  egy  kislány  aki reggel  végignézte  a  jelenetet, rászólt az édesanyjára,  hasonló stílust öltve  hátha neki is bejön.  
• Húzd  fel a  cipőm! -Nála  ez nem jött össze. De  a  lényeg, hogy  így hatunk egymásra. Amit  az egyik gyerek lát  egy másiktól, ki fogja   próbálni ha  számára  ez könnyebb , kényelmesebb útnak  tűnik. Ezt  az egymásra  való hatást  oly  sokszor felejtjük el. Én viszont nyertem minden  alkalommal a  saját  gyermekemmel szemben , de  az igaz, hogy talán ez több időt  vett igénybe  mint normál társainál.  Így tudtam körülbelül mikor érjek oda és mikor indulhatok a  dolgomra szabad emberként. S itt hozzáteszem , ha  gyermekem nem lett volna  rá képes nem is  játszom meg a  bazári majmot, de  a  gyakorlás  az gyakorlás! Tudtam, hogy képes  rá. Nem érdekelt  ha  sír… Nem érdekeltek az értetlen arcok! Egy embernek  csak magában kell  biztosnak lennie. Csak magának kell tudni  ,hogy jól  cselekszik.  Jól cselekedtem. S ha még  annyira  visszakanyarodhatnék… Sokat tűnődtem azon ha a  másik szülő helyében lettem  volna, lett volna  bennem  annyi empátia,  hogy míg  nézem  hogy ő  küzd az övével , addig én akár  példát  is mutathatnék,  hogy ez nálunk is  így működik? Hogy  az enyémnek pont úgy  kötelessége  mint az övének? Szóval eszembe  jutott  volna? Határozottan ! Határozottan igen , s  ez mégsem egyenlő az ítélkezéssel, csupán szemléltetem  a nem egyforma  gondolkodásmódunkat. Egy  autista   esetében sosem  tehetünk kivételt. De  azt gondolom, hogy egy  nem  autistánál sem érdemes. Hiszen nem  a lehetetlent kell várni tőlük! Nem arra  buzdítok mindenkit, hogy legyen hajcsár! Inkább arra ,hogy vegyük észre a  környezetünket, és ne  csak nézzünk hanem lássunk is.  Értsük és  érezzük át  a helyzetét,  s mindenkit a saját képességein keresztül  ítélj.

( Mielőtt keresgetnék az ismerősem ki lehet a ki? Nem kell keresgetni! Nem kell  ítélkezni! Nem kell  velem  egyetérteni. Ezek az én nevelési elveim lenyomatai ,  az én  szemszögöm ,  az én igazságom . Ha  valaki ettől mély   fájdalmat fog érezni  az viszont csak  azért lesz hogy  az élet vegy kicsit elgondolkodtassa, mert  minden  írás  egy  tükör melyben saját lelkünk látható. )

Nem  szeretnék csak az én gyermekemből kiindulni ha a  rossz stresszkezelésről  van  szó. Mert ugyan  vannak  átfedések ,  azonban nem egyforma   az eszköztár. Az autizmussal élő gyermekek, felnőttek gyakran mutatnak zavaró, látszólag érthetetlen, akár veszélyes viselkedéseket sok más okból is, amelyek szokatlanul intenzívek és tartósak lehetnek. Megkérdeztem több szülőtársamat milyen tapasztalataik  voltak ezzel kapcsolatban.  S  az ember lát is  ezt azt… S  hogy  ezt  vizsgálni tudjuk  először is  pontosítanunk kell megint a  szülő  szerepét. Mert  a gyermek - szülő  kommunikáció  , a látni  vélt  verbális  és  a nonverbális  jelek szolgálnak  alapul sok stresszkezelési  nehézségnek. Nem a  szülőket hibáztatom , hiszen tapasztalatból tudom , hogy  adott helyzetekben milyen nehéz megtalálni  velük  a  kapcsolódási pontot,  de a  tudatosítás fontos. Így meg kell, hogy értsük mit rontottunk el  esetleg ahhoz ,hogy  változtatni tudjunk idővel. S még azt is  hozzátenném , elég vékony  a jég itt is   a sajátos  nevelésű  igényű  gyermeknél és a  normálisnak kikiáltott gyermekek között. Az agresszivitás tudjuk  ,hogy a  felnőttvilágban is  népbetegség. Ott  a   tévében ,   a  boltok  kacskaringó  sorai közt ,  mindenhol  ahol ember van. Mindenhol! Tehát teljesen  logikus  és  természetes   számomra ,hogy tudjam a  gyermekeink nap mint nap  szembesülnek  vele úgy   ,ahogy Zselyke  látta   a  már   említett  videoklippben. No de mi történik  vajon,   ha  a két éves  nyitott  elme  a teljesen átlagos  kis  gyermekkorába   azt hallgatja  ,hogy  a  szülei ordítanak , márpedig! Ordítanak. Mert  akad  bőven helyzet, amikor  az ember kétségbeesetten a  saját  neveltetése  által  begyűjtött  eszközöket használja  . Nos a  gyermek mindezt végig nézi.  Érzi a  feszültséget. S  amikor  azt gondoljuk  ,egy  kisbaba  nem érti  ha  verekednek is  esetleg a   szülők,  a  rossz hírem hogy   a  tudatalattijuk  biztosan  tárolni fogja   azokat az ingereket. Az  ajtó becsapást , a  sírást, a  gúnyt hangsúlyát. A  hangok élénken  elraktározódnak mint ahogy  könnyen  jegyzünk meg  egy dallamot ,  ha  lejátszani  vagy a dal szövegét  elénekelni nem is  tudjuk. Vagy  gondoljunk  csak  az alkoholizmusra  való hajlamra. Mert   azokat is a  neveltetetéssel kódolják a  szülők a  gyermekükbe. Kinyitják a  hűtő ajtót ! Kiveszik a  sört ! Kibontják a  sört! Megisszák a  sört! Mindezt esetleg  többször  megismételve. Majd pedig  a pár éves  gyermek szépen  látva   a következményeket megjegyezi …  raktározza.  Nem  törvényszerű ,hogy  alkoholista lesz belőle, de  a hajlamot hordozza.  Egy trauma is kiválthatja, hogy  ezt  a beidegződést  előveszi. Ezt a  példát  azért  hoztam ide ,mert jól  szemlélteti  ,hogy  fogalmunk  sincs  sokszor, hogy hol  volt az a pont  amikort igazán  segíteni lehetne,  vagy lehetett  volna. Tehát  vegyük most példának  a  sikítást mint  a gyermek védekező  mechanizmusát.  Az autisták közül   sokan nagyon éles  hangon  sikítanak kitartóan. Na  de miért? Azt hinnénk, hogy iszonyatosan nehéz és  bonyolult  erre  a válasz pedig  teljesen  egyszerű. Mert  akkor figyeltek rá! Mert   ha  csak egy kicsit felemelte  a hangját  már  rohantak a  kiságyhoz. Nem hagyták  sírni , nem  volt meg e  helyzetekben  az a következetesség  , aminek akkor lenni kellett volna. Mivel ez egyszer  megtörtént,  a  gyermek újra  próbálkozik. Újra  hangját   emeli , s  ha nincs  reakció de már   megtanulta,  hogy  ez a számára  szükséges   viselkedés  hogy  ráfigyeljenek , egyre  hangosabban fog  sikítani.  Nem azt állítom ,hogy olyankor teszi  amikor nincs  rá oka. Nem azt állítom hogy nem  akar  vele mondani  valamit. Nem azt mondom ,hogy mindig hagyni kell a gyereket ha üvölt ,  viszont a mérlegelés  fontos.  Amikor bekerül a  közösségbe 3-4 évesen mit fog tenni? Előveszi azt , amit már  megtanult. Megtanulta  ,hogy  rá  fognak  figyelni , sajnálni fogják  , törődnek  vele.  Így minden  számára  fusztráló  helyzetben ez lesz  az a   viselkedés  ,amelyről  nagyon nehéz lesz leszoktatni. Az agresszió  része  még  az ha a  gyermek harap,  csíp, pofon vág. Mert ő ugye nem érzi azt, hogy  a másiknak  az  fájdalmat okoz. De  a dühét egyszer  valamiért mondjuk  úgy  vezette  le  hogy  rágni kezdte  a cumisüveget , és  hagyták. Merthogy legalább megnyugszik! De  ez  ezen a ponton még nem  egyértelmű, mert a  fogzás  mindig benne van. De  amikor mondjuk megharapja   az anya kezét ,  az ajtófélfát ,  bármilyen olyan tárgyat  ami a kezébe  kerül  az már nem normális. Nem normális már önmagában az sem, ha  hagyjuk. Mi tanítjuk meg ne  feledjük,  hogy mi a  normális. Baba  korban a   rágókával igen ,  2-3  éves  korban nem!  A  környezete  az embernek  meghatározó. A közösség  sok  fusztráltságot hozhat  elő a zavart gyermekekből. Előfordulhat,  hogy a  saját  fejét  vágja  a falba  ,  vagy nagy  követ kezd  el  dobálni gyerektársai  felé mert éppen az jut eszébe. Ki  tudja! Lehet hogy  látta , hogy valaki  dühébe   földhöz vágott valamit, és  megjegyezvén ezt a sémát alkalmazza.  Nem érdekli őket  hogy ez  fáj. Nekik sok a  világ hírtelen ,és  ezt  valahogy ki kell hogy fejezzék! A  lényeg a következetesen nem  engedés. Meg kell  rá  találni a  formát,  ahogyan igen. Mindezt  nehezíti  amit  látunk az utcákon,  amit magam is  annyiszor láttam két szemmel , és  sosem fogom  megérteni. Sokszor láttam, hogy a  kisgyerek  pofoncsapja  az anyját és ő meg hagyja! Sokszor  láttam  bevásárlóközpontokban  például ,hogy a három éves  gyertek  teli  torokból ordít hogy ő márpedig mit akar és  mennyit! És nem is  ez a   baj. A  baj ,hogy a  belefáradt  szülő  leemel mindent a  polcról , csak hogy  csönd  legyen. S ha nem? Akkor tudja,  hogy gyermeke a  földhöz vágja  magát. Nos ez a példa  a normál  gyerekre  vagy az autistára  vonatkozik? Mindegyikre! Mi tanítjuk őket  viselkedni. Én például  a  bevásárlásnál sosem aggódtam . Egy dolgot kap és ennyi! Nem akármit! Ebből  vagy  abból  választhat!  Most  újra  fejtsem ki mi történik  ha  egyszer  valamit másként  csinálok? Ha  egyszer  ráengedem  azt ,hogy  azt  kapja  meg amit csak akar? Nem ő a  főnök! S  ezen a dolgon nem  sok szülőt  látok normál  helyzetben sem elgondolkodni. Beszélnék még  kicsit  az önzőségről  ami szorosan ide  köthető.  Az autista  2-3 éves  gyereknél nem létezik más  érdek mint a  saját szükséglete és még később se  nagyon. Ezt itt  ebben az esetben nagyobb elnézést és  tolerációt igényel mint egy   normál  esetben. Ő csak úgy  tud  gondolkodni ahogyan  tud. Szociális  készségei  sérültek . Itt  magam  példáját mondva  tudom ,hogy különbséget kell tenni. Itt  sokszor kellett Csengének magyarázni, hogy tőle miért  várom el  ,amit Zselykétől nem.  Ez hatalmas  nehézségeket okoz, és lelki  törést egy olyan  családban  ahol  ez nincs  lekommunikálva  megfelelően a  testvérek között. Így sem  egyszerű  ezzel élniük. Mégis kell a tudatosítás  itt is. Nehéz megtalálni a határokat   megengedhető és nem megengedhető dolgok közt. De a  következetes viselkedés mindig  célszerű! Az egyetlen hosszú  távon eredményt  hozó megoldás!

A sok irányú  bizonytalanságunk és önmarcangolásunk  mind- mind nyomot hagyott a  gyermekekben.  Itt jelezném  senki ne  legyen  olyan képmutató, hogy  azt nyomja le  a torkomon hogy nincsenek  nehéz időszakaink és mindig tudjuk a megoldásokat  melyek   véget vethetnének   az esetleges  nehézségeknek. Pedig  az az  egyetlen opció ahhoz  hogy a  gyermek is   egyre  nyugodtabbá  váljon. Egy autista  gyermeknél és nem csak  az  autistáknál  hatalmas ijesztő  tüneteket  tudnak produkálni a környezeti stressz hatások. Persze  ezt sokan nem hiszik. Azt gondolják,  hogy azért mert nem  sírnak egy gyerek előtt, akkor  ő már nem is  érzékeli a keservet. Pedig  pont ezek a  dolgok  ártanak a legtöbbet az egészséges  gyermek lelkében is. Az érzelmek fel nem  vállalása nem óv meg egyetlen gyermeket sem! Az jó ha  vannak  határok , hogy  ha megtehetjük   elmegyünk  mellőle arra   az időre  amig kissé megnyugszunk. De  ezt eleve nem mindenki teheti meg  ,  ahogy  én sem igazán tehettem meg. Csakhogy én  túl érzékeny  valóm miatt soha nem is  vallottam a  színjátékot, miszerint  baromi  sérthetetlen vagyok. S  vannak olyan  holtpontok amikor  már  nincs  is  arra  kapacitásod, hogy mást csinálj. Csak is  ember lehetsz!  Ha  példával élhetek  akkor  elmesélem hogy nem kis  időszak  volt    amikor Zselyke  trükköket alkalmazott arra, hogy megtalálja  azt a  pár  percet míg  nem néznek  rá.  Mondjuk ki, bekakilt és  amerre  látta  szétkente. Pár  perc  leforgása  alatt  mint ha  festményeket alkotott  volna a  falra  , kanapéra és  az egész iszonyú  volt.  Nap mint nap némán mostam ilyenkor a  falat. Abban biztosak  voltunk, hogy  ez valami nyugtalanság eredménye.  És máig is  ezt állítom. Itt  figyelmeztetek minden kedves  szülőt, hogy  minden  furcsa  viselkedés nem csak  furcsa  , de  okkal  történik. Az igazi nehézség hogy nem tudtam mit tegyek  ez ellen. Fogalmam  sem  volt  hogy lehet mindezt   elkerülni ,  egyszerűen hihetetlen érzékkel  játszott ki minket. Ez persze csak  nagyobb kétségbeesést eredményez egy  szülőben hogy egyrészt  tehetetlen ,  másrészt az ő hibája   . Az ő  hibája  de nem tudja  pontosan mit tett  vagy nem tett. S ha még   tudja  is a  baj  forrást  , de nem mindenre  van  azonnali megoldás. S itt eszembe  jut egy  konkrét  élmény Az „élmény”  szó  pedig határozottan idézőjeles. A  kocsiban  sokszor hallgatta  Gáspár  Laci :  „A szeretet él”  című   számát. Imádta. Mindig röpködött  ha hallotta. Egyik nap éppen  főztem s  közben ő nyugtalankodott.  Eszembe  jutott ez a  dal és  arra  gondoltam, hogy  abba  a már csak  4  percbe  bekapcsolom neki a  számítógépen  ennek a számnak a klipjét. Amit amúgy nem láttam. De a  szám szép és  reményteli. Így otthagytam a  szobában  s mikor  visszatértem a  szobába  ő  csak ült az ágyon és  merően egy  pontba  nézett a  tekintete. Megijedtem. Mit   történt? De hát ki és  hogy  válaszolhatta  volna  meg   ezt a  kérdést. A  dal miatt? Bekapcsoltama klipet újra  és  vele  együtt  néztem. Amit láttam ledöbbentett. Erőszak , negatív  dolgok tűntek  fel  az elején  amit ő még sosem tapasztalt , látott. Ekkor megértettem  hogy  fél. Ekkor  világossá  vált, hogy  az agya  talán nem  tudja  feldolgozni  és nem jut  el a  végéig ami már  maga  a  csoda és  szeretet. Mihelyt  rájöttem erre kikapcsoltam . Ő  csak ült az ágyon  és  azt mondta:

• Szeretet él! és  mutatott a  számító gép  felé. Teljesen kétségbeestem, hogy most újra  ezt akarja  átélni? De  eleve  örülni kellett, mert  szavakkal  fejezte ki magát , abba pedig egy nem  beszélő autistát mindig támogatni kell. Hát  újra  indítottam és  most is  csak egy  pontot  nézve  néma  csöndben  figyelte. A kétségbeesés  teljes  volt  bennem , mert láttam ,hogy  ez megint  csak nem  végződött a   fejében. Megint csak  az erőszakot látja,  megint csak a  félelem  az úr. Nagyon megijedtem és a  szobájába   vittem ,hogy ne  is  akarja  látni. Majd  a  konyhába  mentem ,hogy innivalót  készítsek neki,  s mire   visszatértem…. El kell mondanom  hogy nézett ki a   fal? hogy nézett ki minden  amit csak  elért 2  percen belül. Nem tudom hogy  csinálta! De  az nekem  ismét  egy tragédia  volt.  Az én tragédiám és nem értésem. Nem  tudom más  ember mit tett  volna a  helyemben , de én arra  gondoltam ,hogy   addig nézzük míg meg nem érti. Visszamentünk hát  és  újra és  újra  néztük.  Egyre  nagyobb volt bennem a kétségbeesés, de   a fogalmam sincs  hányadik lejátszás után  felpattant  az ágyról mosolygott és  ugrált!
• A  szeretet él! A  szeretet él! Most se   bírom ki hogy ne  sírjak ha  erre  gondolok!  Megértette! Eljutott a  végére ! Felhívtam a pszichológust  és  elmeséltem neki a  történteket és  azt mondta   ez  így   a  legjobb  volt. Ez  sokkterápia.  El kellett  hogy jusson a  végére! Nem tudjuk  alapból  sem minden negatív  ingertől  megvédeni őket. A barátkoztatás. A kitartó munka  eredménnyel jár  ha nem hagyjuk hogy  sokáig  féljen. Lehet ilyen dolog pl  egy  hang, mint a  fúrógép,  vagy a kézszárító,  lehetnek  színek illatok. Az  agy sajnos  kiszámíthatatlan  egy  ilyen  gyermek esetében. De a  lényeg a  trauma   feldolgoztatása. Akkor is  ha  stresszel  jár   a  gyereknek, és  a szülőnek. Akkor is ha  félünk. Akkor is ha őt magát  féltjük! A  sírást  túlélik. S  ennél nagyobb tanítás  nincs , mint hogy minden  túlélhető. Nem a  túlzott óvás  az eredményes. Az ingerek megszoktatása sokkal inkább Pl   hány  normál  vagy nem normál gyereknél hagytak égve  lámpát  este. Az altatás  példáját nem  győzöm hangsúlyozni . A  biztonság érzet nem akkor  alakul ki, ha  engedünk és  felkapcsolva  hagyjuk hanem akkor, ha lekapcsoljuk  esetleg odabújunk és átéli  folyamatosan  azt, hogy semmi baj nincs, és semmi nem történhet. Nos  ezen  eleven működik minden  ami furcsa  hatást  vált  ki belőlük. Legyenek  autisták , de  akár  teljesen átlagos  gyermekek. Mindennek  van oka   ami nem mindig kideríthető. Lehet észre sem  vesszük , de következetesen  meg lehet  barátkoztatni  az ismeretlen  félelmet keltő  dolgokkal. Nálam ez kicsit drasztikusabb volt,  de mint  írtam  hát  ezt az a helyzet meg is  kívánta. A kenegetésre  visszatérve  pedig jól látható  az hogy  a félelmét , valami belső  feszültséget  vezetett le. Minél tovább nem  szobatiszta a  gyermek,  annál nehezebb ez.  Én annak is örültem  amikor  azzá  vált. Sőt ez  volt   az  amit   a jó Istentől  kértem . Csak ezt.! Onnantól számomra már minden áldás. Ha  a mostani fejemmel  visszamehetnék  ebbe  az időszakba  , ma már  tudom miket próbálnék ki a megnyugtatására. Kellettek  ehhez évek tapasztalatai, de  akkor  ez nem lehetett a zsebembe. A  zeneterápia  az egyik   amit szeretek nála   alkalmazni ,és   eredményesnek is  gondolom,  hogy  akkor még nem, de  később előszeretettel festett.  Oldotta a stresszt akár  rajzolással is. Persze nem  normálisan , hanem kényszeresen.  Lehet úgy is nézni , hogy  ez a  rossz időszak volt  az alap. Akkor  erre  az volt  az eszköz. A  fala  papír … Azoknak   a  szülőknek  akiknek ilyen tüneteket  produkála  gyermeke, vagy mondjuk úgy  így  viselkedik ,  azoknak azt ajánlom hogy üljön le  vele  sokszor  festékezni. Tenyerét összekenni és  kartonra  lehet maszatolni. Ezzel ösztönözzük hogy nyugodtan levezetheti a stresszt de  a forma  sokkal idegkímélőbb!

A  tényszerű helyzetfelmérés  után azért nem  dőlhetünk hátra. Nem gondolhatjuk azt ,hogy na most már mindent tudunk és  azt sem, hogy ugyanolyan tudatlanok vagyunk mint eddig. Sem azt hogy uralni tudunk mindent , sem azt hogy semmit se uralhatunk.  Itt kanyarodjunk vissza a  szülő  személyére és  fontosságára. Először is,  soha ne  ítéljünk el senkit  a  döntéséért mert nem tudjuk milyen érzelmek vannak mögötte. Én csak a   sajátjaimról kívánok  beszélni.

A felvilágosulás még egy fontos  állomása  volt  az esőember  című  film  megnézése. Ne értsük  félre! Nem azért mert az hiteles. Nem  azért mert  az abban  főszereplő  autista  volna  , mert igazából nem az! Ezt fogadják el tőlem magyarázat nélkül. De megnézni mégis  tanulságos  volt. Ezt szeretném  kifejteni, hogy miért. Először is , amit én elolvasok megértem . Amit  az akkor még 6 éves  Csengém megértett az ugye  nem összehasonlítható vele. Tehát meg kellett találni azt a  formát,   ahogy be lehet neki mutatni  testvére nem átlagos  helyzetét. Mert én nem hiszek a  szappanbuborék  nevelésben. Nem hiszem, hogy  hagyni kellett  volna  tudatlanul és  hagyni  a  tudatalattia  tépelődését. Amit megért , azt megérti. Majd  szépen lassan! Tettem hozzá ezt magamnak. Tehát  megnéztük együtt ezt a  filmet , melyet nyilván valóan én  végig sírtam, a családunk  amúgy néma  csöndben  figyelte  végig  a  filmet. Nehéz  szívvel ültünk az ágyon , ahogy vége lett. Mint aki még  szeretné, hogy tovább tartson , mert azt éreztük  ez még nem  volt teljes  válasz semmire. Lányomnak  szegeztem a  kérdést .

• Csenge mond mit értettél meg  ebből a  filmből?
• Azt hogy én sosem hagyom el a  húgomat, legyen  bármilyen is.
• Csenge, nem tudjuk milyen lesz, és  azt sem ,hogy  el kell e   engedni , de  ahogy a  filmben  is, vannak helyzetek  amikor  az ő számára  a jobb és biztonságosabb. De  mi a  mával  foglalkozunk. Elfogadjuk és   így  szeretjük tovább. Mindent megteszünk érte. – ezzel  zártuk a  témát  de ő továbbra is  azt mondta mindig, ő el nem hagyja  a húgát.
• Anya  akkor sem ha nem szeret!
• Miért ne  szeretne  téged? – persze tudtam ,hogy  arra  gondol hogy  a szeretet  kimutatása  nála  a  legnehezebb volt. Csengét nem hogy magához  húzta  volna , sőt  inkább elfordult. Ugyanígy persze mindenki mással is  ,apát és  anyát leszámítva. Másból sem állt  az életünk mint  mondogatni hogy szeretni fog , de neked  kell őt megtanítani.  Nem is lehet ilyenkor  azt  erősíteni, hogy  hagyd  a francba  ő nem tud  szeretni és  passz! Hogy ne  tégy semmit, mert úgysincs  értelme . Ne nyaggasd a  szereteteddel mert csak ideges lesz. Sőt !  Azt mondtuk szeresd! Simogasd. Bújj hozzá amennyit lehet. Egy nap megtanulja. S persze  ott volt   fájó lelkünkben a  tudat, hogy addig hányszor  fogja  szegény  Csenge  azt érezni ,hogy  nem  szereti a testvére? A  válasz pedig. Addig amig Zselykének meg nem tanította önnön fontosságát. Egy nap  emlékszem Csenge  méregtől  tombolt . Anya hát nem hagy  aludni.
•  Mi ért mit csinál?
• Állandóan abba  az ágyba  akar jönni ,amelyikben én  fekszem. – ekkor még nem válaszoltam rá semmit csak ,hogy majd ha  elalszanak leszedem róla. Talán harmadik napja ment a  dili  hogy ő már nem akar vele  egy  szobába  lenni  és  újra csak panaszkodott milyen  rossz hogy nem hagyja.
• Ekkor annyit kérdeztem  tőle:
• Csenge  szerinted  miért  akar valaki mással  aludni , miért  fontos hogy együtt aludjanak, közel legyen hozzá? nagy szemekkel nézett rám és  azt kérdezte
• Azért mert szeret  engem?
• Azért. – és  sírtunk mindketten . Itta  boldogságtól  sírtunk. Az alvás  amúgy is nehéz  kérdés  általában. Én már  nagyon korán külön tőlünk , de  egy szobába raktam őket , nem  vagyok a  híve  a majomszeretetnek sem. Külön szoba  , külön ágyak. Viszont meg kellett akadályozni  hogy  Zselyke éjszaka kijöjjön  így fél  ajtó  volta  szobában  amit zártunk. Azért  volt csak  fél hogy mindent halljunk de ő ne  tudjon kijönni. Aztán  Zselyke persze kitalálta  azt mivel lehet még  bosszantani. Felkapcsolta a  villanyokat. Hát mi azért  ennek  az élét is  gyorsan  elvettük azzal  hogy este kitekertük az izzókat. Így aztán a sötétben hiába  kapcsolgatta. Volt hogy nekiállt játszani a  sötétben  de én hagytam . S bár volt hogy később a   szoba közepéről  szedtem össze a  gyereket de nem bántam . Szépen lassan eljutott odáig , hogy nem akart kijönni, nem akarta  felkapcsolni a  villanyt és  rájött hogy a következetes  villanyoltás után senki nem foglakozik  vele. Ha pedig nincs  vele  foglalkozva  kénytelen  volt  aludni. Mint mondtam még Csengét  gyötörte  kicsit a helye nem találásával , de  aztán összetoltuk a két ágyat  és  igy   nyugalommal töltötték az éjszakt.  Sosem keltünk fel  hozzájuk , és ők sem keltek  soha  fel éjszaka. Ez ugyanis a  biztonságérzet  lényege. Tudni hogy  ami van  az van. Ha  este van , akkor sötét  van. Ha  sötét van akkor  alvás van. De ha  akár  egyszer is  hagytam volna  felkapcsolnia lámpát onnantól kezdve   a feje  tetejére  ált  volna minden. Ha hagytam volna  hogy kimászkáljanak a szobából onnantól ismét  a feje tetejére  állt volna minden. Nem értik sokan ezt. Ó  hát most mi van ha  félt szegény  gyerek? Nem  féltek. Nem  szerették  a  szabadság  korlátozását  de  tudták hogy ez van , ez a  szabály! És igen ezt többeszszámban mondom hiszen mindketten érintettek voltak  ebben a  kérdésben. Ami megint csak nehézség, hogy  el kellett magyarázni Csengének hogy mindez miért  történik. De vajon elértem a  célom? Teljesen kipihent, kialudt  gyerekek és  felnőttek voltunk.
• Megtanulta Zselyke  szépen lassan a   szabályokat?
• Megtanulta Csenge  azt hogy nem mindenki értheti meg  amit ő, vagy mi mindezt úgy hogy megtanulta  elfogadni hogy  alkalmazkodnia  kell  hozzá?

Mindre igen a  válasz. S ha lázadt is  gyermeki módján de mindennek jól tudta  az okát. Az empatikus  készsége pedig sok  felnőttnek  a dicséretére  válna. Szóval én teljes  büszkeséggel állítom, hogy Csenge  a hozzá mérhető, és leginkább elvárhatóságon felül kezelte  a helyzetet.  Na de nem volt mindenki  így.  S itt most  egy nagyon kényes  témát leszek kénytelen feltárni. Mert az hogy a szűk  családunk mindezt hogy élte meg az egy  dolog. De mi van a   bővebb  családdal? Szimplán kell ezt mondanom. Semmi! Az ég világon semmi. Pont  ez volt  a sokadik traumám  az egészben. Amig téged nem kezelnek jól  addig nem  csinálsz semmiből túl nagy ügyet. De itt már nem rólad van  szó. Itt arról van  szó hogy  elkezdesz mindenkit külön külön  figyelni ,hogy próbál  e  megbarátkozni  vele , nem csak  egy messzi külső  szemlélő  szemével látni. Könnyű azt mondani, hogy hú de  aranyos. Csak éppen  amikor kellett , én nem számíthattam senkire.  Mikor még pici  volt Zselyke  a  szomszédunk , Margitnéni  volt  a pótmama . Mint Csengéé mint Zselykéé. Hozta nekik a  tejcsokit némi mondókát, és ott már  garantált  volt hogy mindenki  rá  fog   figyelni. Olyan  sokszor  volt hogy kénytelen  voltam elmenni otthonról  és  féltem őket egyedül hagyni , de őrá  bármikor  számíthattam . A jó Isten nyugtassa   abban a  szebb világban  amiben van.  Nekem ő volt az igazi segítség. Nekem ő volt akire  számíthattam. Persze Zselyke  nem élvezhette  a  társaságát sajnos  túl sokáig  mert az égiek  elvették  tőlünk. Így maradtam egyedül. Senki nem kérdezte nincs  e  szükségem egy kis  egyedüllétre. Jó persze  Csengét  könnyedén bevállalták hiszen okos  kislány  volt, de… egy ponton túl melyik anya  nem teszi fel a kérdést? És  a Zselykét nem kéne  pont úgy  szeretni mint őt? Ha   a Csenge  gyerek létére  tudja kezelni mert kénytelen,  akkor egy felnőtt ezzel miért nem tud mit kezdeni? S  aztán persze   lassan rájössz a  válaszra. Hiszen téged  sem tudtak kezelni… Te is mindig  fekete  bárány  voltál… Te sem voltál elég  fontos. Hogy  várod   hát azt ,hogy egy ilyen helyzetben  majd  minden  megváltozik? 

Jajj ehhez ne  nyúljon! jajj ahhoz ne nyúljon! Jaj ne fegyelmezd a gyereket majd otthon! legyen ez bármelyik!

Nem  azt kell mondani hogy mit ne , hanem megtalálni hogy mit igen!  Na de ha  valaki nem akarja  és  nem is keresi a megoldásokat  az bizony nem is találja meg.  Ekkor bizony  hamar elérheti ,hogy senki nem nyitja oda  az ajtót ahol nem látják szívesen…

Furcsa  érzés ilyenkor kicsiny  ártatlan gyermeked  figyelni. Angyalisága  azt mondatja, hogy  ez egy rossz álom. Azt hogy hagyd ezt a tegnapot  ,és  majd magától megoldódnak a  dolgok. De ha valamit megtanultam  az életben,  akkor az pont az, hogy soha ne  söpörd   szőnyeg  alá a  gondokat. Annyiszor  tettem , és  annyiszor fájt, hogy ezt a  könnyebbik utat  választottam. Teszem hozzá,  ezt  tanították meg a szüleim. A  tanult beidegződések  viszont roppant  nehezen átalakíthatók. Főleg úgy  ,hogy  nem nézheted az életedet részenként csak is  egybe. El tudom  választania   szerepeimet hiszen  anya  vagyok és  nő ,és gyermek, testvér , barát. Ezek  a  szerepek  fontosságát  azonban nem szabad egyben értékelni sem.! Ez az első és  alapvető  hiba ,  amit az emberek elkövetnek. Azt hiszik ha  anyák , onnantól nem számít, hogy nők is. Onnantól nem kellenek  célok, mert  egyszerűbb rátestálni a gyermekre, hogy megvalósítja  a  vágyaikat. Na  és  amikor kapnak egy ilyen kis lényt,  akire  ezek az önmegvalósítási tervek nem lehetnek sosem  áttestálhatók?  Ekkor már  egyszerűbb a  lemondás. Bár melyikről! Én akkor  tudtam, hogy  az én szerepeim nem címkézhetem át,  számozhatom meg. Tehát  amaz törékeny kis lény nem lehet hibás  soha , azért mert én magam ilyen vagy olyan leszek. Avagy nem leszek.  Ez  eszembe juttatott  sok mindent. Nemsok idővel   a  diagnózis  elött végeztem  egy  Pszichológia  és  önismeret tanfolyamot , milyen irónikus . Így  tudtam látni mennyire alakítható  a  ember. Mennyire vagyok  alakítható és  ha én  alakulok ,  a gyermek is alakul. Szóval  azt mondtam : Itt álljunk meg!  Ahhoz hogy én jó  anya  legyek a lányaimnak ,  ahhoz önmagam szemének  kellene  jónak lenni.  Az én lelkemet kéne megnyugtatni  ahhoz, hogy  körülöttem  nyugalom legyen. Bevallom ez csillagászati  feladat.  Mielőtt még  ebbe belemegyünk,  nézzük meg  az autizmust a tényszerűség szemüvegén át.

Az érintett szülők álltalában  azt hiszik és mondják ,hogy nem  betegség, de én azt gondolom! És  azt mondom ki. Méghozzá gyógyíthatatlan és javítható bizonyos  szinten és  formában. Attól hogy nem mondunk ki  dolgokat , még léteznek. Én ezt vallom.  Ha nem úgy működik a kar ahogyan az az átlagos és  normális, már betegnek tituláljuk. S ugyanígy minden  szervünket. Az agy mennyivel más?   Pont semmivel. Ha nem működik rendeltetésszerűen , és   ebből adódóan autizmussal vagy  bármilyen  fogyatékossággal élünk, akkor bizony  betegek vagyunk. De  ezt a   szót nem  szeretjük , nem másért, csak homokba  dugott fejünk miatt. Ettől ,hogy mi ezt beismerjük nem vagyunk negatívak. Ettől pont, hogy csak  szembe  nézünk azzal , hogy nem tehet az állapotról , és nekünk mint orvosság kell működnünk. Mely nem gyógyít, de  egész sokat  javíthat  az állapotokon. Akár például egy  vitamin  mesterséges  bevitele, melynek be kell épülni a  szervezetünkbe  de valamiért nehéz a felszívódása  és kell a  külső pótlás. Kell az előállított segítség.

„Az autizmus szociális, kommunikációs kognitív készségek minőségi fejlődési zavara, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet. Ez lehet igen súlyos, járulékos fogyatékosságokkal halmozott sérülés, illetve többé-kevésbé kompenzált (ritkán jól kompenzált) állapot. A súlyosan érintettek egész életen át teljes ellátásra, a jó képességűek egyénileg változó támogatásra szorulnak..”

(Zselyke  esetében enyhe  fogyatékosságot is diagnosztizáltak, melyet azonban  bármikor felülbírálhatnak , átértékelhetnek hiszen  nehéz  eldönteni mi a  tényleges  tudása ,és mi az amit még tud  de nem mutat, mond. Tehát  ebből is látszik hogy a képesség  szemben  áll a  kommunikácóval)

„ Az autizmus alapvetően befolyásolja a gyermek szociális kapcsolatteremtő képességét, kommunikációját, játékát, képzeletét, gondolkodását és viselkedését. Széles spektrumot felölelő, átfogó rendellenesség, melyben a tünetek jellege, súlyossága, intenzitása jelentősen eltérő lehet. Az elmúlt évtizedben az állapot leírására az autizmus spektrum zavar elnevezést vezették be, ami jelzi, hogy a nagyon súlyos állapottól a normalitásig tartó széles spektrumon helyezkednek el a tünetek. A klasszikus gyermekkori autizmus zavarban a gyerekek kapcsolatteremtő készsége látványosan sérült, csak minimálisan képesek kommunikálni a körülöttük lévőkkel, magatartásuk súlyosan ismétlődő (repetitív), a változásokat szélsőségesen, nehezen tolerálják. A spektrum másik végén vannak a jól funkcionáló autisták, akik szokatlanul ugyan, de kapcsolatot teremtenek másokkal, a nyelvhasználatuk sajátos, érdeklődésük eltérő a tipikusan fejlődő társaiktól, időnként túlzottan intenzív(túl sok erőfeszítést igénylő).  A klinikai kép az autizmus mértékétől, a társuló egyéb rendellenességektől, a gyermek értelmi állapotától és személyiségétől függően rendkívül sokszínű: nincs egyetlen viselkedés, egyetlen tünet sem, amely mindig jelen van, sem olyan, amely kizárná az autizmus diagnózisát. ”

Na  ezt kicsit lefordítanám. Úgy  képzeljük  el mint  egy  lépcsőt. A különböző  fokok különböző  szintek.  A legkevésbé kommunikálóktól azokig , akik intenzívsége  (akaratossága és  érdeklődése,tudása ) bizonyos  helyzetekben mások  számára  túlzónak  tűnik.

 A legjobban  funkcionálókon belül van ,  az aszperger szindrómások csoportja.  Hogy  egy két  híres embert említsek:

Albert Einstein a relativitáselmélet megalkotója, aki fizikai Nobel-díjat kapott.

Michelangelo, a reneszánsz mester is feltételezhetően aspergeres volt. A szobrász, festő, építész és költő Isaac Newton angol fizikus, matematikus, csillagász, filozófus és alkimistaelmét kizárólag saját belső világa kötötte le. 

Lássuk be nem mindegyik autista  ilyen  szerencsés. Egyetlen közös  bennük ,a  már  gyermekkorban előbukkanó  furcsaság. A tünetek,  jelek halmaza, amelyek utaltak valami nem normális  működésre.

Zselyke  tünetei: - 3 évesen nem  beszélt!

• Az óvodában nehezen teremtett kapcsolatot.
• Mindent a szájába vett
• Nem tartott  szemkontaktust
• Szobatisztaság hiánya
• félelemérzet nélküliség
• Saját  világ megteremtése

Külön külön mindegyik megmagyarázható, hiszen , különféle  dologból is  adódhatnak. De  amikor kettő , három , négy  tünet is összeáll,  akkor kell, hogy segítséget kérjen az ember. Mondom ezt így most  a jelenlegi tapasztalatommal. Mivel nem csak  Zselykét látom ezzel a   szemmel,  így hozzátennék egy  pár tünetet  amit én fontosnak tartok. Pl  az agresszívság. A harapás! A dührohamok! mozgásszervi nem  normális  működés . Persze mind lehet csupán rossz neveltetés  eredménye , de mint mondtam , nem is egy tünet van. Minél több , annál  biztosabb, hogy melyik is az igazi probléma. Mondom ezt úgy ,hogy a  kettő három éves  gyermekekről beszélek. A  védőnői  felmérésekre  általában  legyint az ember hisz alapvetően nem lehet átlagot vonni  gondolnánk, de igazából igen. Amellett hogy a mi  védőnőnk ötlete  volt Zselyke  vizsgálata  , látta a statisztikáiban hogy nem,  az átlagos  dolgok működnek  ami arra tökéletes  volt , hogy  elindította a  folyamatot.  A másik dolog . Számtalan olyan könyv  létezik,  amely  írja a   a fejlődés  folyamatát. Nem rossz  dolog összehasonlítgatni  a  valóságot, az elvártakhoz és mérlegelni általa ,hogy mennyire jó a  fejlődés  tempója  és mik azok a  dolgok  amik esetleg aggasztóak lehetnek. Nem is kell megvárni az aggasztó jeleket sokkal  egyszerűbb mindig azt a  részt fejleszteni   amire  szükség van.  Ha látjuk hogy  valamiért nem megy , az ismét  egy intő jel. Tehát én azt gondolom egy 2 éves  gyereket már  lehet külső szemmel nézni. Lehet mérlegelni hogyan vizsgáljuk , akár mi ,akár a  megfelelő helyet kiválasztva. Itt emelném ki Budapesten a  Vadaskert alapítványt ,  ahol szakszerű  vizsgálattal , könnyedén  százalékolva   elmondják mihez tarstuk magunkat a  továbbiakban. (Teszem hozzá , néha a  megfelelő ember is  elég ,  aki szembesít és  elindít az úton.) Már  akit el lehet. Mert hozzáteszem nem mindenki repdes  az örömtől, hogy nem látják  szeme  fényét átlagosnak , sőt talán senki sem  boldog. Éppen ezért nehéz  elfogadni  a  tanácsokat is. Tessék nyitottnak lenni a   válaszokra. Bármilyen nehéz. Akkor  tudunk  bármin  változtatni ,ha  tudjuk mivel kerülünk szembe. Addig egy  belső őrlődés  van , s  addig  a  gyászt sem tudjuk megélni , nem hogy   elfogadni a tényeket. És mint mondtam , ez  a  gyerek  része. A gyermek emberi tényezői ,  amelyhez  társul a mi szülői  tényezőink, melyen áll vagy  bukik minden  további …